Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a legények. Hat
lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely az éjjel érkezett
Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában állott és elgondolkozva
nézett le az udvarra. Most fogták az ő kocsiját is. Ha rajta állott
volna, hejh, de visszasietett volna Velencébe! De a bécsi nagyasszony
ilyenekben nem érti a tréfát.
Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind vendéglős is volt,
hangos beszédet hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül.
– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a postamester.
– Az éjjel jöttek és Torino felé mennek…
A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és édesen
csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek meglehetősen
sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy színházról van szó, a
torinói és a bécsi operáról.
Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü férfihang.
– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, hogy a
császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, a lakás is
készen vár… Torinóba fogunk menni!
– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és makacsul az
aranyhang.
A férfi indulatba jött.
– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? Miféle
hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az eszedben?
Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok!
Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal válaszolt.
Erre aztán csendesség lett odaát.
– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, – elmélkedett magában
Huszty. Persze nem tette meg.
Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly nehezen
szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei fűzték,
mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia.
Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk,
harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves folyosón
egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és ugyanabba a gyöngéd
és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, amely éjjeli álmában
világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, a páratlan, az isteni!
Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a leány
arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva akart
felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt azonban megint
csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi gárdista azalatt
mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig megindult…
Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A csipkés
keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, ereszkedett le az
udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel Husztynak ajándékozott!
– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak.
Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu kis kendőt, odafönn
zaj hallatszott az emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete
ember, akit Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott
termett Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba
ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös
ordítozása.
A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás nélkül
benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott a padlón, a
fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult arccal. Senki sem
mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez az ember megütötte a
leányt, Ancillát!
A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a kardját, hogy
keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát találta maga előtt. A
gróf az asztal mögé menekült és gyilkost kiáltott. Valaki aztán átölelte
a gárdistát… Az idősebbik angol volt. A másik meg okos szóval kérlelte.
– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem most… A
gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a tanui…
– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. Várjanak meg
a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva magam is ott
leszek!
– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty.
Most megszólalt Ancilla is.
– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne vívjon meg
értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg fogja ölni!
A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem ismer
asszonyt.
Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára megjött a gróf
is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies méltósággal megemelte
kalapját, így szólt:
– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés haragította meg.
Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam megsérteni…
Huszty kihúzta a kardját.
– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! Kard ki
kard!
A gróf kissé meghátrált.
– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be…
A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete ember
ábrázatán.
– Arlekinó, húzd ki a kardodat.
A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és gyors
szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven lépésnyire volt
tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta:
– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen
útonállókkal!
Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a kardját.
– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá megyen?
Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai
akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt őket
tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.)
Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó mellett.
– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta nevetve az
egyik angol.
– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk nem érti a
tréfát ilyen dolgokban…
– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné útlevelével
utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát!
– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a
postakocsis.
Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett.
– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni?
A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával fölemelte
Ancillát és könnyedén betette a hintóba.
A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit.
Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, míg a
villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak ácsorgott az
utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen fölébredt a
torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és mosolyogva intett
neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az útszéli koldusnak…