Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban volt és
ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni.
Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet Bécsből
hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé négy postalovat
fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A messziségben
gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. Oly sötét, hideg
és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, mintha a lagunában
hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az ember életét.
A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de akkor
kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak másnap
hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés volt a hely,
a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a szobán.
Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy ágyában
fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi az arcát.
Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen közeledett hozzá és
leült az ágya szélére.
– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle.
– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor meggyógyultam.
Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. És
megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a leány
forró könyei, amelyeket boldogságában sírt.
– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással Ancilla.
– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most talán nem
is tudsz róla, hogy veled álmodom?
– Hisz én most magam is veled álmodom!
– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat?
– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint te
most.
– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz
emlékezni…
Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A kendőből
édes rezeda-illat áradt.
Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga bejött a
ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel fekszik ágyában,
megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson.
– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista.
Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán
egyszerre viharosan dobogni kezdett a szíve, amikor a mellén pihenő
jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! Ez csoda! A
szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le szemét…
Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó reggelt
is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli nyugalma után. Ő
pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! Amikor az angolok
kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De most lassanként
fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha láthatatlan láng emésztené…
Már csak egy fehér kis folt marad a tenyerében… Végül semmi! Csak a
rezeda-illatot érezte még jó ideig…
A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már csodát!