Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy üvegcsillára alatt
és így szólt:
– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért a
paraszt-forlánát?
A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu pásztorleány
felé fordultak.
– Ancilla! Az isteni Ancilla!
A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is kirózsásodott.
Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne ostromlói elől, végül
azonban csak megadta magát. A hosszu pásztor-botját egy lézengő abbé
kezébe nyomta, aztán levette puderes fejéről a széleskarimáju kalapot,
megigazította selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló
társaság előtt.
A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, Ancilla
pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra ütött, jelezve,
hogy megkezdi a táncot.
A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei
báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta eljárni,
annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, a
nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a körmönfont
merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang metropolisában, a szilaj
táncosok hazájában, senki sem tudta annyi sziporkázó jókedvvel lejteni,
mint Ancilla, az isteni Ancilla, akibe a rettenetes tízek tanácsának
tagjai éppen annyira szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos
naplopói.
A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája is,
névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a lotharingiai
kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a vatikáni nagy
parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már Itáliában volt, egy
kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás városába is.
Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos szenátor
társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének acélos
izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, amelyek a téli
nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a látványosság túltesz
nagyszerűség dolgában a római kolosszeum téglahegyein és a vatikáni
szoborerdőn és képtengeren.
A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép vendégét, hogy újrázza
meg. De ekkor valami hórihorgas, komor ábrázatu úr lépett elő a tömegből
és egy kimért, gőgös mozdulattal karját nyujtotta Ancillának. A leány
arca hirtlen elkomolyodott és szó nélkül kivezettette magát a teremből.
A hosszu embernek, aki túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori
arca volt. Fekete selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a
cipője csattján is gyémántok csillogtak.
– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló
biborpalástos öregtől.
Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az
excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt.
– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de nem
hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig büszkesége
volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló imprezárió
élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi nem fogunk már
sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák San-Marco népét,
szívesebben adná oda a köztársaság legszebb szigetét, mint Ancillát!
– Táncosnő?
– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla
énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb
mezzoszopránja. Ezt az ön felséges császárnéja is tudja és egész
diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje Ancillát a bécsi
operának…
– És ki az a fekte úr, aki magával vitte?
– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf.
– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó csodadoktornak
nézte a gyémántos embert.
A szenátor különösen mosolygott.
– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs érdekünkben,
hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, hogy grófsága a
kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó szerepkörében remekelt,
de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf mostanában faraobankot tart
egyik muranói kaszinóban és ha ön biztosan el akarja veszíteni a pénzét,
akkor ajánlhatom, hogy játszszon a bankjában…
– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista.
Az öreg úr megint elmosolyodott.
– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt volna a
kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… Sokan azt
állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, mint valami
hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor Ancilla még a torcellói
utcai suhancokkal hancurozott, Spalatino fölismerte a torkában rejlő
nagy kincset és készpénzért megvette a kis leányt a szüleitől… Igen,
készpénzért!
A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt
mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a velencei
urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan förtelmes
dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére ugyancsak felforr…
Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott ült a fali
kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult arcát. A hosszu
grófja most is mellette állott, prémes nagy női köpönyeggel a karján. A
gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte éppen türelmetlenkedve.
Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és
legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe valóságos
rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. Éppen nem volt
tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a megmondhatói, hogy nem! – de
most az a babonás és áhítatos érzés ingatta meg, amely valaha térdre
kényszerítette az ősembert, amikor a pálmásvadon árnyékában
megpillantotta az első asszonyt. Úgy érezte, hogy oda kell sietnie
Ancillához… Itt vagyok, én, aki mindig kerestelek és akit te mindig
vártál!
Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista azonban
megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… Most
összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is mintha
fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes öröm tüze…
A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, ráadta
köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty önfeledten
követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy látszott, mintha szólni,
vagy inteni akarna… A gróf azonban magával vonszolta és a gondolájuk
csakhamar eltünt az éjszakában…
Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a Bernardino-csatornában
levő kisebbik Mocenigo-palotában.
Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem hívtak meg; a
vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, később búcsu nélkül
elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári éjszaka volt és a kis
kanálisokból egész gitározó és világító flotillák eveztek a Canalazzo
felé, ahová vendéglátó nagyurak palotáinak óriás tüzes ablakai
hívogatták őket…