A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében valami
félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, mintha
trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a Juliska
mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi harsogott a
fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely tudtára adta a
világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a dicsőség felé.
Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit.
*
A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, falánk
hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt kalapra. Mert boát
csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő havi bére ráment egy
pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya szép harisnyát
ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett volna vennie.
Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a
Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy föl
tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér keztyűje is
jól illett a kezére.
Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves és szemtelen idegen azt
kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? Ő szerényen válaszolta,
hogy nem művésznő, hanem Virághné ő nagysága – társalkodónője…
Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami furcsa
szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, különösen
annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak bízva. Egy drága
meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy Virághné egy napon kurtán
elcsapta Juliskát.
– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs szükségem!
(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg _szecessziós_ frizurát
csinált magának.)
Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen zokogott.
Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta:
– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig
felmondással és elcsapással kezdődik?
*
Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem tudom. Arra
emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve megemlékezett róla.
Azt mondta, hogy valamelyik színházban látta, a boával a vállán. Úgy
nézett ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos volt.
A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska megaláztatásának,
most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai fölemeltetésének.
Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a _Zöld
hordócská_-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal körül
ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig szörnyü muzsikát
művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen kedélyes hely. Kedves
meglepetésünkre odajött később az isteni Lia is, féltucat tisztelője
társaságában. Egy mágnásfiu és három ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi
fehér kalapot viselt a bolyhos fején, karcsu termetén fehér ruhát, a
vállán sárga boát. (Nem tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán
már ujabb szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel
lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, hozzám
lépett és mosolyogva nyujtott kezet.
– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy művészi
kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a kifejezés
fordul elő: _steple chase_. A direktorom azt állítja, hogy _stápl
csiz_-nek kell ejteni, én azonban úgy tudom, hogy _stipl-csáz_-nak.
Döntse el maga a vitánkat!
– _Stópl cséz_, – válaszoltam tudós ráncokba szedve homlokomat.
Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet.
– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal.
– Hogyne!
(Ezennel be is váltom igéretemet.)
Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával.
– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek!
Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura és az
ujságírókra való tekintettel…
_U. i._ Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné gömbölyü vállán
szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni Lián. Hóbortos
divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen fehér ruhához.