Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik a
vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy másik
mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba nyakára,
fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre hallgatott.
Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán Liára kurtított.
Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni előnevet adományozták neki,
amelyet ma is jó egészségben visel még, ha ugyan azóta feleségül nem
vette valami gróf…
Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd megénekelnem az
istenit!
*
Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány megható
szerepét játszotta, betétként eltáncolta a _cachucha_ nevü spanyol
táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint egy megbolondult
nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért nem is kisértem meg
leírni.
Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett rám.
– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! Meglátod,
egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén primadonnákat…
Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a szalmaözvegyek
hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor asztagokba rakta
vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött a fővárosba, hogy
megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek és mellesleg
ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a fővárosi
színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, az talán a
fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt.
A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért intendáns úrnak
szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt bennünket Lia
öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és nevetve nyujtott
nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a példátlan sikerhez. Mikor
az intendáns megmondta neki a nevemet, letette a söröspoharat és egy
rémült pillantást vetett rám…
Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha akkor
egy forint borravalót csúsztattam volna bele…
– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol?
A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt és
halkan súgta:
– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog!
Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig Virághék
szobaleánya volt.
*
A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, hogy a
Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti kirándulásokon mindig a
szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak azért szokott magával vinni,
hogy alkalomadtán az alibijét igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem
tudom, hogy miért, de nekem az asszonyok tényleg sokat elhisznek.
A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig a
második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni Lia
Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa is.
A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő vette a
feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem tudom, miféle
lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az asszonynak a
szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek legalább kétszáz kis
dalosát kellett megkoppasztani érte.
Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez hasonlót a
Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor jobban
megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze szó sem lehetett, hogy
viselje. Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt
kaptak tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe.
Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az isteni
Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak.
*
Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és mint
szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól érezte magát
és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és dolgos leányzó
volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok gyöngye!
Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és nagy
köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy bordószínü
zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője volt, de kalapja
nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, hajadonfőtt járnak a
tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru erkölcsü szakácsné társaságában
olykor kiment a Városligetbe, egy olcsó kis selyemkendőt is kötött a
nyakára.
Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített neki.
Ekkor meglátta a sárga boát.
– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján.
– Tetszik neked, fiam?
– Nagyon tetszik!
– Akkor nesze, neked adom!