Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti sapka, tiszti keztyü,
könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A táskában: zsebtükör,
bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt virág, két női arckép, levél
nyitott borítékban.
BORIS _(bedugja a fejét az ajtón)_. Bemenjek? Ne menjek? _(Belép.)_
Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. _(Kiváncsian néz körül, a
levegőben szaglász.)_ Cigarettafüst! Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A
kövér kapitány, aki a szomszéd szobában lakik, virzsiniákat szí – buh!
_(Megpillantja az asztalon fekvő táskát.)_ Nini, Tibor főhadnagy ma
itthon hagyta a táskáját. Vajjon mit őriz benne? _(Az asztalra
támaszkodik.)_ Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… Megnézzem?
_(Fölkel, előkelően.)_ Nem, – az nem volna gavalléros dolog… Ámbár – én
tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – hanem asszony! Lássuk a
sztratégiai jegyzeteket… _(Kis zsebtükröt és bajuszkefét vesz ki a
táskából.)_ Lám, lám! _(A nézőkhöz.)_ Hölgyeim és uraim, ime a történeti
nevezetességü kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta
kefélni. _(Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a
táskában, félvállról a nézők felé.)_ Nálunk ugyanis bekvártélyozás van.
Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk – a tisztek között van a
történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa is: Tibor főhadnagy úr…
_(Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, igen komolyan.)_ Tudják önök,
hogy mi a bekvártélyozás faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos
eső. Azelőtt az volt a bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig
katonai túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával
– a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is teli
van katonával… _(Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a táskát.)_ Ez a
hadgyakorlatok miatt van… _(Hirtelen leteszi a táskát, megint előre
jön.)_ Tudják kérem, hogy mi a hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A
hadgyakorlat a katonaság harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot
kérek, ez nem úgy van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének
a tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? _(Az asztalhoz megy,
szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.)_ Az idei hadgyakorlat mindjárt
komoly ütközettel kezdődött. A mi szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony,
ellenségeskedésbe keveredett a cs. és kir. hadsereggel. A tábornok
ugyanis magával hozta a szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok
főzzenek a tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a
konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak.
– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel?
– Főzni!
– Az én konyhámban? És kinek?
– A kegyelmes úrnak!
– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig hintón
jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy lovon ül.
– Parancs, parancs! – mondta a szakács.
Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és kiállott a
konyhaajtóba.
– Hát jöjjön be az a katona, aki mer!
_(Mutatja, leeresztve a pálcát.)_ Hazafias bánattal jelentem, hogy a
hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A szakács, aki saját
állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte a puliszkát, két tepsi
hátrahagyásával visszavonult.
_(Leül a székre.)_ Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a hadgyakorlat –
különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… Nekünk csak öt
szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél hadtest. A
törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa tudniillik a vármegye
első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az én kedvemért jönnek – én
vagyok ugyanis a vármegye első keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon
tehetséges család vagyunk.
Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt és a
tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert táncoltam… Húsz
kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a polgárság közötti jó
egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba dültem, hogy kipihenjem
magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert végébe és a majdáni
homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig eltart a háboru, én
leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a fejfámra: „Itt nyugszik
Boronkay Boris, egy nemeslelkü özvegyasszony. Élte virágjában megölte a
bekvártélyozás. Vándor, szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez
áldozatának.“
_(Fölkel.)_ A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert táncoltam – a
statisztikája azonban hiányos! _(A pálcával megkopogtatja a sapkát.)_ Ez
az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen tourt nem táncolt velem! Egész este
ott állott egy sarokban – nézett, folyton nézett… _(Mutatja; összefont
karokkal, lehajtott fővel, sötéten néz.)_ Ha meg összetalálkozott a
szemünk: elfordult – – Így! _(Blazirt arccal mutatja.)_ Engem akar
becsapni az az úr? _(Szánakozva.)_ Ugyan – no! Mintha nem tudnám, hogy
szerelmes belém… _(A sapkához.)_ Igen, főhadnagy uram, ön fülig
szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. Ez önnek legszentebb
emberi joga… De bosszant az affektált hidegsége! Sért és idegessé tesz…
Ha férfi volnék, ezért bele tudnék önbe kötni.
_(A nézőkhöz.)_ Különben eléggé megbosszantottam a főhadnagyot:
élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A báró nagyszerü
médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és monoklit visel, de csak
olyankor, ha a tábornok nem látja. A tábornok azt tartja, hogy a monokli
csökkenti a hadsereg harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt –
a bajtársai azt mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan
ringó léptekkel jár, a két karját meg így tartja _(kifeszíti a két
könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik)_. Lieutenant Otto Krall,
Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! _(Mutatja.)_
Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor
főhadnagyot. _(Igen szerényen.)_ Nem szóltam neki, nem is intettem neki
– csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem feléje… A horgas
pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte a második négyesemet.
– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az ő hideg
előkelőségével.
No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele!
_(Igen nyájasan.)_ – Miért mondja, hogy későn, kedves főhadnagy úr? Nem
önnel nyitottam meg a bált?
– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még velem…
_(Hanyagul.)_ Úgy? Akkor összetévesztettem önt más valakivel… Önök
tulajdonképpen olyan egyformák az egyenruhájukban…
Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá hült.
– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell tartanom,
hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha jelentkezem a
négyesemhez és azért talán jobb lesz…
_(Ijedten.)_ Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy megbékítsem, egy virágot
adtam neki a bokrétámból…
_(Halkan, kedvesen.)_ Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, erről majd rá
fogok ismerni!
_(Hirtelen eszébe kapva.)_ Teremtőm, egészen megfeledkeztem a stratégiai
jegyzetekről! _(Kiveszi a papirba göngyölt virágot.)_ Hát ez mi? Virág.
Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… _(Gondolkozva nézi a virágot.)_
Különös! Ez a virág _(határozottan)_ az én virágom! És ő eltette!
Megőrizte! _(Meghatottan.)_ Ez igazán kedves tőle… _(Föl-alá jár a
színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.)_ Lássa, főhadnagy úr,
ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… _(Megáll az
asztalnál, más hangon.)_ Fülig szerelmes belém! _(A zsebtükörben nézi
magát.)_ A dolog nem valószinütlen, szinte természetes… De ha szeret,
miért nem szól? _(Hűvösen.)_ Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon
kikosaraznám-e? _(Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.)_ Istenem,
csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma Tarnopolban van az
ember, holnap Szerajevóban, holnapután Nagy-Szebenben.
Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru lesz és
agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? _(Kedvetlenül dörzsöli
a homlokát. Majd belenyúl a táskába, kivesz egy női arcképet.)_ Hát ez
mi? Arckép! Női arckép! _(Csodálkozva, majd növekedő haraggal.)_ No
nézd, no nézd – egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom!
Krall von Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép…
Tehát így vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az
arcképét őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! _(Újból nézi az arcképet.)_
És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – izléstelen –
cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… Hogyne! Hiszen látszik!
Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy hamis! _(Elolvassa a kép
hátára írt nevet.)_ Anna! _(Nevet.)_ Anna! Milyen keresett, affektált
név… Milyen tisztességtelen név! _(Az asztalra dobja a képet.)_ Ostobák
a férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom ezt a
szegény embert…
_(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet vesz elő. Megnézi,
ijedten keresztet vet magára.)_ Még egy asszony! _(Az asztalra veti a
képet, előre jön, ijedten néz az asztal felé.)_ No ilyet –! _(Szünet
után méltatlankodva.)_ És az ilyen embert nem állítják haditörvényszék
elé? Engem, szegény tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második
négyest táncol velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az
katona, tiszt és gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi
a gyávaság! Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! _(Az utóbbi szavaknál
elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a
fejét.)_ Nagyon boldogtalan vagyok… _(Szünet után megfordul,
erélyesen.)_ Most azért is megnézem, hogy mi van még a táskájában. _(A
táskába nyul.)_ Ez az ember nem érdemel kiméletet!
_(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.)_ Levél! _női_ irás!
Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – jogom van hozzá!
_(Megnézi a levelet.)_ Édes Gyurkám! Vajjon kitől van? _(Megnézi az
aláirást.)_ Sokszor csókol Annád… _(Szól.)_ Gondolhattam volna: hogy a
hamisfogu Anna… Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti
asszonyok! Sokszor csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a
képmutató! _(Olvassa a levelet.)_ Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok
neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra
gondolsz. _(Szól.)_ Mi ez? _(Olvassa:)_ Azt üzeni neked, hogy nem ismer
a fiára. Te, aki különben az ördögtől sem félsz, most megszeppentél egy
csinos özvegyasszonykától… _(Találva érzi magát.)_ Egy csinos
özvegyasszonykától? _(Olvas.)_ Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra
becsüli minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha
tisztába jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak
vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici hugodét…
_(Szól.)_ Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! Annusnak
hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – _(a szájára üt)_ te
féltékeny bolond! _(Lehanyatlik a székre, a következő pillanatban megint
talpra szökik, mindegyik kezében egy-egy arcképet tartva.)_ Bocsánatot
kérek – mindent visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… _(A
képeket megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába.
Dudolva.)_ Akit imádok az egy tüzér… _(Hirtelen elhallgat, ijedten
jobbra fülel, fojtott hangon.)_ Istenem, valaki jár a kapitány
szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha megtudják a
tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? _(A nézőkhöz.)_ Ej, –
majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – most már tudom, hogy mire jó
a bekvártélyozás!