Az idén rossz esztendeje volt kedves apámnak, mert a termést elverte a
jég és magam is megbuktam magyar történelemből. Sohasem szerettem a
magyar történelmet, mivel Bénicska tanár úr tanítja és a magyar rendek
úgy sem csináltak egyebet, mint belvillongásokat, a helyett, hogy a
törökkel verekedtek volna. És különben is azt hiszem, ideje volna már
eltörülni a magyar történelmet éppen úgy, mint a görög nyelvet, mert
holt tudomány és csupa meghalt emberről van benne szó.
Hogy megbuktam, annak az én Mancika néném az oka. Mancika otthon a
legnagyobbik, ő már tizennyolc esztendős, míg a kisebbek többnyire
fiatalabbak. Igen szeretem, bár pénzt nagyon ritkán kapok tőle, pedig ő
mindig vesz magának édesapa éjjeliszekrényéről.
A diákmajálison, amely juniusban volt, Manci volt a legszebb leány.
Nagyon kedves volt hozzám, mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Mikor a
zsákversenyen elsőnek értem a bírói páholy elé, meg is csókolt és egy
rózsát tűzött a kalapomra, mert büszke volt rám. Később húsz fillért
igért, ha sétálok vele és Csanády bácsival az erdőben. (Csanády bácsi
főszolgabíró, igen művelt ember, négy fakóval jár és tud cigánykíséret
mellett fütyülni.)
Bénicska tanár úr is táncolt Mancikával, de csak polkát, ő nem tud
bosztont. Olyan furcsán táncol, mintha el akarná hullatni a kezét meg a
lábát és az egész osztályunk úgy mulatott ezen, hogy hemperegtünk a
fűben. A tanár úr azonban semmit sem vett észre, mindig csak Mancikát
nézte és mosolygott, pedig roppant sok rossz foga van.
Mancika azt mondta nekem, hogy Bénicska egy unalmas tót és hogy nem tud
táncolni. Én azonban megkértem, hogy járjon vele még egy négyest, mert
akkor talán jobb osztályzatot érhetek el magyar történelemből. Mancika
nevetett és meg is tette a kedvemért, mert jó leány, én pedig hálából
nem mondtam meg édesmamának, hogy Csanády bácsi az erdőben megcsókolta a
Mancika kezét.
Szerdán Bénicska tanár úr kiszólított Dózsa Györgyből, amelyet
véletlenül nem tudtam, mivel otthon a konyhaórát kellett reparálnom
egész délután, ami azonban nem sikerült. A tanár ekkor igazán szépen
viselkedett, megsimogatta a fejemet és azt mondta:
– Sebaj, fiacskám, majd megtanulja máskor!
(Ő az egyetlen tanárunk, aki az algimnáziumban is önöz.)
Az egész osztály csodálkozott és magam is csodálkoztam mert amikor Szent
Istvánt nem tudtam, akkor még egy tentás üveget akart a fejemhez vágni.
Délután a tanár úr meglátott a promonádén és magához szólított és
megkérdezte, hogyan mulatott kedves nővérem a majálison. Meg akartam
jutalmazni Dózsa Györgyért és azt mondtam, hogy Mancika mindig csak a
majálisról beszél. Azt mondja, hogy Bénicska tanár úr a legjobb táncos a
városban és hogy szívesen táncolna vele akár hajnalig…
A tanár úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy a füle egészen piros
lett. Vasárnap, mikor Manciék a templomban voltak, nálam volt Visky
Pista és mi papirsárkányt ragasztottunk a szalónban. Visky egyszerre
kinéz a függöny mögül az utcára és azt mondja:
– Te, Bénicska tanár úr már egy órája künn ténfereg az ablak alatt.
Tovább dolgoztunk a sárkányon, de a hányszor kinéztünk az ablakon,
mindig künn láttuk Bénicska tanár urat. Délfelé egy piros szegfűvirágot
dobtam ki a függöny mögül. Ő mindjárt fölvette és a füle megint piros
lett, én pedig azt mondtam Pistának:
– Azt hiszem, hogy mégsem bukom meg történelemből!
Visky pedig azt mondta, hogy most már kaphatok elégségest.
Hétfőn a tanár úr megszólított óra után és azt kérdezte tőlem, hogy
szereti-e Mancika a verseket. Nagyon szereti, mondtam, pedig a nénikém
csak a tenniszt meg a bosztont szereti. A tanár úr ekkor egy piros
téntával írt verset adott nekem, hogy mutassam meg Mancikának. Ezt ugyan
nem tettem meg, de mi ketten Viskyvel elolvastuk a fáskamrában.
Nagyon szép vers volt, hátulról mind összepászoltak a rímek. Szép hölgy
– erős tölgy, – gyenge folyondár – üdvre vár… Kádárnak és Ábelesznek is
tetszett.
Másnap azt mondtam a tanár úrnak, hogy Manci még több verset is szeretne
olvasni és azon a héten kaptam is még ötöt, melyeket megmutattam
Viskynek, meg hat-hét más jóbarátomnak. Akkoriban már abban is
reménykedtem, hogy jót kapok magyar történelemből.
A hányszor verset adott, mindig egy rózsát vittem neki a kertünkből. Azt
mondtam, hogy Mancika küldi neki. Ezektől aztán igen vastag lett a tanár
úr jegyzőkönyve, mert mind lepréselte és selyempapirban tartotta a
rózsákat. A tanár úr egyszer azt mondta nekem, hogy éppen olyan szemem
van, mint Mancikának és azontúl, ha azt akartam, hogy ne szólítson ki
felelni, mindig úgy néztem rá, mint a hogyan Mancika szokott a
szolgabírájára és nem is feleltem többet a vizsgáig.
Már abban is reménykedtem, hogy kitünőt kapok a magyar történelemből, de
két nappal a vizsga előtt nagy bajt csinált Mancika. Megint húsz fillért
igért, hogy menjek vele sétálni és mivel zsinór kellett a sárkányhoz,
hát megtettem neki a szivességet. Persze a görög templom felé mentünk és
én mindjárt tudtam, hogy találkozni fogunk Csanády bácsival. Ekkor
azonban szemben jött velünk Bénicska tanár úr. Mancika nagyon megijedt
és azt mondta:
– Reménylem, hogy nem fog megszólítani az unalmas tót?
– Bénicska tanár úr nem tót, hanem jászkún, – magyaráztam neki, bár
magam sem óhajtottam, hogy megszólítson minket.
Ő azonban megszólított és abból lett a baj. Első kérdése az volt, hogyan
tetszett az utolsó verse. Bár erősen telegrafáltam Mancikának a
könyökömmel, ő mégis azt mondta, nem tudja miféle versről van szó.
– Hát a versek, amelyeket bátor voltam Bandikával nagyságodnak küldeni?
– Lehet, hogy a tanár úr verseket adott az öcsémnek, de akkor kérdezze
meg tőle, hogyan tetszettek neki, mert biztosítom, hogy én egyet se
láttam.
– De hát a rózsák, amelyeket nagysád szíves volt nekem küldeni?
Erre aztán dühbe jött Mancika.
– Én sohasem küldtem rózsákat, sem magának, sem másnak!
(Ez azonban nem igaz, mert Csanády bácsinak igenis küldött.)
Én már akkor nagyon rosszul éreztem magamat. Ilyen rosszul csak egyszer
voltam életemben, mikor fogadásból megettem negyven éretlen barackot. El
is szaladtam volna, ha Mancika nem fogja erősen karomat. Azt hiszem, a
tanár úr is rosszul érezte magát, mert olyasmit hebegett, hogy itt
valami félreértés van, aztán úgy nézett rám, mint akkor, mikor azt
mondtam, hogy Szent István lengyel vajda volt, és gyorsan elment…
Mikor hazaértünk, Mancika az udvaron a napernyőjével a hátamon
inzultált. Nem ütöttem vissza, mert ő védtelen nő, de nem is lehet vele
birkózni, mert nagyon erős és mindjárt rúg a lábával. Megvetően
elszaladtam tehát. Manci mindent el akart mondani édesapának, de mivel
ezt semmiképpen sem óhajtottam, tehát megfenyegettem, hogy én is mindent
elmondok Csanády bácsiról és így egyikünk sem árulkodott.
Másnap összetalálkoztam Bénicska úrral az iskola folyosóján és ő azt
mondta nekem:
– Majd veszem egy botot és magát elverek.
Ekkor kiderült, hogy mégsem jászkún, hanem tót. Nem helyeseltem azonban
Mancika eljárását, meg kellett volna gondolnia, hogy Bénicska mégis az
én történelmi tanárom.
Az osztályvizsgán Dózsa Györgyöt kérdezte tőlem, pedig azt nem
tanulhattam meg az órareperálás miatt. Hiába néztem rá úgy a szememmel,
mint Manci szokott, nem használt, mégis megbuktatott.
Mikor édesapa meglátta a bizonyítványomat, teljesen megfeledkezett
magáról. Azt mondta:
– A vetésemet elverte a jég és most ez a bandita is gyalázatot hoz reám!
Nagyon bántott, hogy a jégverést is rám akarja fogni, azért azt mondtam:
– Nem tehetek róla, hogy édesapa nem asszekurált!
Ekkor még jobban megfeledkezett magáról és a pipatartóhoz rohant, ahol a
csibukszárak vannak. Szerencsére jelen volt édesanyám is, aki sokkal
igazságosabb és higgadtabb nő. Rögtön az ablakhoz sietett és segítségért
kiáltott, harsány női hangon azt kiáltva, hogy édesapa meg akarja
gyilkolni gyermekeit és hogy rögtön el akar tőle válni, mert nem
maradhat egy gyermekgyilkos házában mint feleség és a többi.
Erre beszaladtak a cselédek és az öreg Miska ki akarta csavarni édesapa
kezéből a csibukot, mert azt hitte, hogy töltött karabély, miként később
mondta. Én azalatt kimásztam az ablakon a fáskamra tetejére és ott
teljesen biztosságban éreztem magamat, mert a vörös macskán kivül a
családból senki sem tud oda követni. Nem is jöttem le előbb, míg édesapa
becsületszavát nem adta édesmamának, hogy nem bánt és hogy vacsorát is
kapok.
Édesanyám később egy koronát ajándékozott nekem kárpótlás fejében,
Mancika pedig nekem adta ifjúkori képes levelezőlapgyüjteményét, amelyet
már régen igérgetett nekem. Így véget ért a félreértés. Most már
édesapára sem neheztelek. Ő jó ember és én nagyon szeretem, bár nem
helyeselhetem, hogy miattam gyakran bánatot okoz szegény édesanyámnak.