Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló Zerge-fogadó egész
emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. Gácsországi nagy urak voltak,
akik egy tavaszi kirándulás alkalmával ismerték meg és szerették meg a
regényes vidék komor csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom
megmondani – atléta termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és
megnyerő modoru férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős
férfiak ama fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár
formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott a
kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak már
messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember szakértelmével és
fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján játszadozó gyermekekkel
pedig szívesen enyelgett.
Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem állott
senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az urán meg a
cselédein kívül más ember is van a világon. A szép asszony egyébként
délig szokott aludni, aztán a lakásán ebédelt, délután pedig nagy sétát
tett az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg.
Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha ébren
kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben sétált,
láthatólag nagyon unta magát.
Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, amelyhez
foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, mondhatnám:
megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs hatással csak a
férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a nők – még olyanok
is, akik különben szívesen elismerik más asszony szépségét – nem tudtak
érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, mintha eredetileg barnának
indult volna; az olaszos arcbőre, a koromfekete szemöldöke, a
sötétszürke szeme és az althangja is a barna asszonyé volt. Pompásan
öltözködött, nagyon feltünően, de sok egyéni izléssel. Azok a
plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a fehér lakkcipők, ha más
asszony merte volna magára venni: csődületet okoztak volna a
fürdőparkban. Az ő különös szépségét azonban szinte kiegészítette a
fantasztikus színkeverék.
Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha együtt
láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. Mindakettőben
határozottan volt valami a királyi ragadozó természetéből; hatalmas
termetük, a férfi komor tekintete és síma elegánciája, a nő szőke
hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a hasonlatot.
Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték
akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a grófnak.
Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag véleményt
alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, hogy a szép
asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a cselédeivel mindig
csak franciául beszélt, magyarul vagy németül pedig egy kukkot sem
tudott.
Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom gyógyítása
végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a fürdőbe;
ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak azonban már
jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a Zerge-fogadó
földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már elutazott és az
ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is indulófélben van már.
A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi idő
éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az
asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, beleszerettem a
szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert akaratomon kívül szerettem
bele és mikor már megtörtént, akkor se reméltem semmit.
Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám se nézett, hanem tovább
ment, de azért magával vitte az eszemet és a szívemet. Teremtő Istenem,
hát ilyen asszony is van a világon? Szédülést éreztem, irigység és vágy
fogott el, szóval beleszerettem az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem
volna, hogy ilyesmi megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel,
aki azonkivül félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De
megtörtént és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy
ott strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy
viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes
gimnazista volnék…
Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el akarok
mondani.
Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és
kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz lépésnyire
sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz vízesés zuhog elé. A
sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a lelke meg didereg.
Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett regény
olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert sohasem
szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem figyelni; a
fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – A cselédek!
gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre bezárjam… E percben
megzörrent a kilincs… Kinyitottam az ajtót: odakünn a folyosón magas női
alak állott. Ő volt. A grófné…
Habozás nélkül belépett a szobámba.
– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő hangon.
– Egyedül…
– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van!
Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon
gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam már?
– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony aggódva.
– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki sem fog
ide belépni…
Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé.
Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék
bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha maga
után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, meg
borzas.
– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a ruhája.
Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a kályhába.
A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a szobámat. Miután a
kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította tekintetét, feszült
figyelemmel kisérve minden mozdulatomat.
Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet odatoltam
a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s anélkül, hogy
a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette volna rólam,
lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam csak, hogy
pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös volt rajta,
minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a különbséggel mégis,
hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. Cipő sem volt a lábán,
hanem sárga papucs.
A szép asszony megszólalt.
– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a viselkedésemet…
A szavába vágtam:
– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni…
A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé.
– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, mert ő
megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz azonban olyan
fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle…
Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított ujját, –
a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott.
– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre!
Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel magasabb
volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam magamban: Miféle
ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni?
Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény lobogott.
– Mi az? – kérdezte az asszony.
– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó
partját…
– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő volt a
nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe ugrottam…
Senki sem fog itt keresni!
Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát kellemes
melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte magát érezni.
– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte.
– Teaforraló…
– Van teája is?
– Van… Parancsol?
– Nagyon jó lesz…
Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem tud
megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke hatalmas
sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra szembeült velem.
– Szabad itt dohányozni?
– Mindent szabad, de nincs cigarettám.
(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.)
– Van nekem…
A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve volt vékony
orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is elfüstöl egy nap.
Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre
odanyujtotta nekem a kezét.
– Ön jóember, – mondta.
– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi bizonyos,
hogy önnek nincs jobb embere nálam…
– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném bízni
mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen valamit! Mondja
el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit remél a jövőtől?
Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom azonban azt a
gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem emlékeztem meg. Mikor az
elbeszélésem végére értem, észrevettem, hogy a grófné elszunnyadt. A
következő pillanatban már fölriadt megint.
– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva dörzsölte a
szemét.
– Feküdjék le…
A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját kérte. Később azonban
mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak neki, sőt a papucsát
is leejtette a lábáról.
Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt.
– Mondja csak, mi a maga neve?
Megmondtam neki a nevemet.
– István úr, elvisz maga engem innen holnap?
– Elviszem… De hová?
– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az
parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm…
– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy kisleányé…
Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az alvó arcát.
Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A világ legszebb
asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, fölbontott hajjal… Én
pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, tisztább szívvel virrasztok,
mintha testvérhugom mellett virrasztanék…
Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt álmából. Idegen
szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. Jó ideig tartott, míg
megértette a helyzetét, akkor zavarodottan mosolyodott el.
– Éhes? – kérdeztem.
– De nagyon!
– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha magam
megyek?
– Amint gondolja…
– Ha el akar utazni, két óráig még ráér…
– Igen?
Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a
vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, azután
visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen találtam a
szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… Megszökött, vagy
elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, amelyen meglátszott még
fejének helye. Különben semmi. Sehol egy elhullajtott hajszál, sehogy
egy gombostű.
Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben sétált.
Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy bokrétát tartott a
kezében, a másik kezével pedig gyöngéden támaszkodott a gróf vállára.
Igazán szép pár ember volt, olyan, mint egy magasabb faj képviselői.
Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a
grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy elpirulok a
fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és nyugodtan sétált
tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az utamat.
– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve.
– Jónás a nevem…
– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, hogy
miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész egy kis
félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, mikor ön a
vendéglőbe ment, már meg is bántam…
Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja valósággal
fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam:
– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy miért
jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el…
A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos fölényes
gyöngédséggel mért végig.
– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi!
Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon mondta:
– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt…
Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás villámlott
felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal az ajkán,
elment.
Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a nevemet. Én
nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm leánya még mindig
hiába várja a pártából való megmenekülését.