Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de néha igen
jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia forradalmat
játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig olyan csepp
gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. Nem óhajtottam
aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, hogy korrepetálnom
kell és egy órakor már elmentem az iskolába. (Otthon a nők nem tudják,
hogy mi a korrepetálás és ha el akarok menni, mindig azt mondom nekik.)
Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek tavaly
a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig későn
szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből volt itt, mert
az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy helyett.
Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől egyformán
erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig eredmény
nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és szántszándékkal úgy
odavetett a pad szélének, hogy most is fáj még a hátam, ha valaki megüt
és olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én
méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez.
Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és a
tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla üveg
kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, mivel az
ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és Gömörmegye
határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott belőle. Az egész kék
tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, számos téntafolyó pedig
lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi ezen annyira megijedtünk, hogy
sietve összecsomagoltuk a könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy
eloszlassunk minden félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy
rémülettől és azt mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert
azt meg lehet mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán
becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a
kínpadon is.
Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha senkisem
szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt csalogatónak
csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az igazgató úr
kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most szándékosan odaültünk és
mivel az ablak nyitva volt, hangosan beszélgetni kezdtünk.
Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te legjobban?
Visky: A magyar történelmet.
Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most szívesen
venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem volna.
Visky: És miért szereted annyira a történelmet?
Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha csupa
gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és paripákat,
amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak.
Visky: Melyik királyt szereted te legjobban?
Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével harcolt, de
Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt mondta, hogy bölcs
törvényeket hozott.
Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért
megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira tereltük a
szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott szuszogott az
igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre megzörgette az ablakot,
mintha most jönne csak és mi tüstént fölugrottunk a lócáról és igen
megijedtünk és lesütöttük a szemünket és lekaptuk a sapkánkat.
Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, de azért nem haragudott
igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára menni, mert kettő elmult.
Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában vallatta a
fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk azonban konokul
tagadtak és azért négy óra után ott kellett maradnia az egész
osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg több tanár, aki nem
minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a mappa körül, mintha
temetésen volnának.
Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a osztályhoz. A
körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt egy előre megfontolt
és hideg számítással végrehajtott merénylettel állunk szemben. A
merénylet nem is annyira Magyarország térképének szól, mint inkább az
osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot vet. A társadalom
becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha haladéktalanul megnevezzük a
tettest. Ha ezt megtenni elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen
volna a legsúlyosabb megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári
pályáján eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a
miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de
bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi
züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és amely
egy elhibázott élet alkonyán a fegyházban, vagy talán még rosszabb
helyen érne véget.
Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy
puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky és
én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem használ
semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart vallani, én
kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. Ekkor mind bejöttek
megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most már a végső eszközhöz
nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel Viskynek jó irása van, ő írta,
az igazgató úr pedig föl-alájárt és tollba mondta neki, hogy mit írjon.
Huszárka tanár úr megmérte a téntafolt hosszát és szélességét, aztán a
táblán kiszámította a teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is
elhibázta.
Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy kis
logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék tentával
követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be kell tehát
kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, hogy kinek van
kék téntája. Erre valamennyien nevettek és bólintgattak. Huszárka tanár
úr pedig nagyon büszkének látszott és maga szaladt a tanári szobába az
irkákért. Kitudódott, hogy csak egy tanuló szokott többszöri megrovás
után is kék téntával írni: Bényei Zoltán.
– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr.
A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is lehetett, mint
Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei már két hete nem
járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor az igazgató úr olyan
arcot csinált, mintha savanyu almába harapott volna, a többiek is mind
olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr pedig lehajtotta a fejét és
sokáig nem szólt közbe többet. A jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató
úr elülről diktálta az egészet.
Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az osztályba.
Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők voltak az elsők. A
szerb templom előtt találkoztak és együtt jöttek.
– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr.
Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. Abban
azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem vették mindjárt
észre.
Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az esetet, hogy
amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz futott, mivel künn
két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a teremben volt, közel a
térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem láthatta, de úgy rémlett
neki, mintha valami gyanús neszt hallott volna.
Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz.
– Te voltál, nyomorult!
Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban
jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba is
mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi megrovásra és
a kár megtérítésére itélte.
Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó
édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az
iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés alkalmával?
Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt mondta:
– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a szolgát is,
bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek tartom, mivel Koczó
zavart magaviselete minden pedagógust eléggé meggyőzhet bűnös voltáról.
A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért sem köti
magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr azonban most
már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg Csámpor azt mondta,
hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az osztályba és akkor a folt már
megvolt a mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az
épületbe…
Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, hogy
takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet és újból
kezdte diktálni az egészet.
– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet!
Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el utolsónak
az osztálytermet.
– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered tagadni, hogy
te voltál?
– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy az egész
osztály megbotránkozott rajta.
– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak néznem és
mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban.
Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi
elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte.
Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni kezdett és
így szólt:
– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! Mikor
elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni!
Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, aki szigoru, de
igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás után még egy
félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr ekkor még sokkal
savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett a tanár úrra, mintha
azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka tanár úr arca vérvörös
lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató úr eltépte megint a
jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán kihirdette az itéletet. Az
egész osztályt erkölcsi megrovásra, a kárnak együttes megfizetésére és a
minisztériumhoz való fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban
jegyzőkönyvileg kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes
tapasztalása igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk
a tett színhelyén.
Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan számoljon
be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is találkozott mód.
Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy tégladarabbal
meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék kapujába értünk, Pista
elkezdett borzasztóan ordítani, hogy összeszaladt az egész háznépe.
Elmondta, hogy egy megvadult kocsi elgázolta az utcán. Engem is majdnem
elgázolt, amikor meg akartam menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky
bácsi erre nagyon megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer
is kérdezte tőle, hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt mondta, hogy
nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött.
– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi.
Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk.
Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és hazakisértetett a
szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi.