– Tom! To-om!
– Hő?!
– Alszol, Tom? Ébredj fel!
– Ki az? Mi az?
– Én vagyok, a te Finn barátod.
– Segítség! Gyilkos!
– Ne ordíts, fiam! Nincsen semmi veszedelem. Azért jöttem, hogy
barátságosan elbeszélgessek veled. Törüld ki szemedből az álmot! Igen,
te Tom vagy… Otthon vagy, a jerikói farmodon… Az ágyadban fekszel és
most éjjeli tizenegy óra van… Én pedig, aki az ágyad szélén ülök, én a
te Finn barátod vagyok, akit már egy esztendeje nem láttál… Ne bámulj
rám olyan furcsán! Akarod, hogy meggyújtsam a gyertyát? Azt hiszem,
fölösleges. A holdfény olyan szépen süt be az ablakon, akár a villamos
reflektor és nem is szeretném, ha kivülről észre vennének valamit…
Kérlek, Tom, ne kaparássz az éjjeli szekrényeden! Nem fogod megtalálni a
revolveredet, mert azt zsebre tettem…
– Hogyan jutottál be ide?
– Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok, bár tíz véreb őrzi az udvarodat.
– Mit akarsz tőlem?
– Beszélni akarok veled. De ne nézz rám olyan dúlt arccal, hanem add ide
a kezedet és fülelj szépen… Hogy tisztába jőjjünk egymással, vissza kell
térnem arra a kínos epizódra, amely egy esztendővel ezelőtt adta elő
magát. Mi akkor párbajt vívtunk egymással. Reménylem, bokros teendőid
közepett nem feledkeztél meg erről?
– Az imént is arról álmodtam!
– A párbajra egy nő adott okot, akit mind a ketten imádtunk.
– Miss Daisy!
– Milyen fájdalmasan sóhajtottál most, szegény Tom! Igen, miss Daisy
volt a mi végzetünk. A bájos, az ellenállhatatlan, az isteni Daisy
kellett hozzá, hogy Texas két legkülönb legényét halálos ellenségekké
tegye… Pisztolylyal, késsel talán nem is lehetett volna ketté vágni a mi
tragikus csomónkat, azért a sorsra bíztuk a döntést. Abban állapodtunk
meg, hogy aki a fekete golyót huzza, az vakon megteszi azt, amit
szerencsés ellenfele parancsol. Te húztad a fekete golyót, Tom és ma
éjfélkor lejár a határidő…
– Tehát?
– Ne keresgélj a párnád alatt, Tom, mert a késedet is elvettem… Tehát a
sorsod a kezemben van. Ha azt mondom neked, hogy lődd főbe magadat,
akkor egy negyedóra mulva főbelövöd magadat, mert hiszen te vagy Amerika
egyik legkifogástalanabb gentlemanje… És ha azt mondanám, hogy
pörköltesd meg magadat lassu tűzön, akkor sem haboznál, hogy beváltsad a
szavadat, mert hiszen te vagy az Unia egyik legbátrabb fickója…
– Beszélj már, mit kívánsz tőlem?
– Megmondom, előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Még mindig szereted
az isteni Daisyt?
– Ah!
– Elég, Tom! Ez a sóhajtás mindent megmond! Szegény fiú, a te szíved
valóságos vulkán! Nos, most már nincs okom a kertelésre… Én azt kívánom
tőled, hogy vedd feleségül Daisyt!
– Mit beszélsz?
– Csodálkozol ugy-e? Persze, te azt hitted, hogy a véredet szomjazom?
Látod, mennyire félreismertél! Én altruista vagyok és azt akarom, hogy
légy boldog, szegény fiu.
– Furcsa!
– Mért nem örülsz a boldogságodnak, Tom? Most már megengedem, hogy ugorj
ki az ágyadból! Táncolj, dalolj, ha akarod, ölelj meg engem. Mért nem
örülsz, Tom?
– Te lemondasz miss Daisyról!
– Persze, hogy le! A te kedvedért!
– Nagyon furcsa!
– Én csak a te viselkedésedet találom furcsának! Végre is, neked mint
gentlemannek ellenvetés nélkül meg kell tenned azt, amit akarok. Ha azt
modom, hogy vedd feleségül miss Daisyt, akkor meg kell tenned. Nincs
egyéb választásod!
– Hogyne volna! Előttem két lehetőség van: vagy megteszem a
kívánságodat, vagy főbe lövöm magamat. Ha az utóbbit teszem, akkor is
rendben van a számadásunk. Mindenesetre meg fogom fontolni, hogy melyik
utat válaszszam…
– Megőrültél, Tom? Csak nem fogsz a halálra gondolni? Hiszen te fiatal
és tehetséges ember vagy… Előtted még szép jövő áll… Daisy pedig bájos,
mint a hajnali csillag!
– Semmi frázis, Finn! Beszéljünk okosan! Mért mondasz te le Daisyről?
– Én altruista vagyok!
– Ajaj!
– Jól van, akkor hát másképpen beszélek veled! Tom úr, kérdem öntől,
mint gentlemantől, eleget akar-e tenni becsületbeli kötelességének, igen
vagy nem?
– Persze! Az időm lejárt, add ide a revolveremet, hadd végezzek
magammal.
– Boldogtalan, hát nem fog rajtad az okos szó?
– Tudni akarom, hogy mért mondasz le a missről! Zsákban nem veszek
macskát.
– Csak nem fogod gyanusítani? Fuj, Tom!
– Isten ments! Sokkal gőgösebb és okosabb hölgy, semhogy egy ilyen
fickóval…
– Kérlek, ne sértegess! Ha éppen megkötöd magadat, elmondom az
igazságot. Miss Daisy a legregényesebb és a legmagasztosabb jellemü nő,
aki az amerikai Unióban él, de – hogy is mondjam csak? – nagyon is
nehezen kezelhető… Én végre is közönséges halandó vagyok és a miss
tökéletessége folyton talál rá okot, hogy megbotránkozzék rajtam. Ez
engem kétségbeejt! Ő tagja az anti-alkoholista ligának és sehogysem tűri
a dohányfüstöt. Roppant művelt és velem, aki kissé hiányos nevelést
kaptam, oly szánakozó lenézéssel bánik, mintha vadember volnék. A lelke
nagyon is érzékeny és a hét hat napját rendesen azzal kell eltöltenem,
hogy jóvá tegyek valami hibát, amelyet vasárnapon elkövettem. Szóval:
nem nekem való feleség! Nem és ezerszer nem!
– Hát akkor mért nem bontod fel az eljegyzésedet?
– Az nem megy olyan könnyen…
– Értem! Írásbeli házassági igéretet adtál neki? Attól félsz, hogy
bepöröl?
– Roppantul éleseszü ember vagy!
– De hiszen te gazdag vagy? Vagy – akkora bánatpénzt kötött ki?
– Jobban szeretném, ha másról beszélnénk!
– És azt hiszed, hogy hozzám jönne?
– Biztos vagyok benne! Velem csak azért jegyezte el magát, mert
bosszantotta, hogy egy esztendő óta kerülöd a társaságát. De alig múlik
el nap, hogy rámnézve megszégyenítő párhuzamot ne vonna kettőnk között.
– Elég a fecsegésből! Éjfél van. Az időm letelt. Add ide a pisztolyomat.
– Boldogtalan! Mért nem akarod elvenni az isteni Daisyt? Látod, te merő
maliciából makacskodol… Hát szép ez tőled?
– Barátom, én nagyon is szegény ember vagyok ahhoz, hogy elvegyek egy
ilyen kényes kiskirálynét! A farmomat húszezer dollár adósság terheli…
– Ilyen erős fickó, akinek két ép karja és bátor szíve van, sohasem
szegény!
– Ajaj!
– De talán lehetne is rajtad valahogyan könnyíteni?
– Ha megfizetnéd a húszezer dollárt…
– Tom úr, ön zsaroló!
– Én akarom elvenni miss Daisyt, vagy te akarod a nyakamba sózni?
– Nos, ne heveskedjünk! Ötezer dollárt áldoznék, hogy boldognak lássalak
titeket.
– Ötezer dollárt? Sértegetsz! Kérem a pisztolyomat!
– Tom, kedves Tom, ne élj vissza a helyzetemmel! Nyolcat adok, de egy
centtel sem többet!
– Jó is volna! Ilyen potomsággal akarsz szabadulni a kártérítési pör
alól?
– Kell tízezer?
– Kérem a revolveremet!
– Tizenkétezer? De egy dollárral sem több!
– Hagyj békében! Gentleman vagyok és jó keresztény. Add ide a
revolveremet, aztán hadd mondom el utolsó imádságomat!
– Tom, te szörnyen visszaélsz a szorultságommal!
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Adok tizenötöt, te zsivány! Becsületszavamra mondom, hogy többet nem
adok.
– Nos, mert te vagy, hát megteszem. Írd meg a csekket!
– Készen van, csak az összeget kell kitöltenem… Fizetendő a miss
Daisyvel való esküvőd napján.
– Helyes!
– Itt a csekk! Holnap tehát meglátogatod miss Daisyt és megkéred a
kezét?
– Jó, jó! Ne kísérjelek ki a kutyák miatt?
– Felesleges! Jó éjt, Tom. És áldásom reád!
– Köszönöm, Finn.