Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon gyászoltunk.
Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. Legjobban azonban
édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény jó Grószika kitagadott
bennünket és mindenét Lóri néninek hagyta.
Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a vége pedig
az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind a pitvaron
vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon sírt és azt
mondta:
– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban?
Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: Adunk!
Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, így
szólt hozzám: Én leszek a te kismamád!
Azt mondtam:
– Elég nekem egy mama is.
Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa meg úgy
nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi körben vagyunk.
Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama kedvesebb Lóri néninél. Mert
édesmama valóban nagyon kedves, különösen ha vendégeink vannak, akkor
befűzi magát és mosolyog.
Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze és hogy
édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az ebéd azonban
nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett belőle és amikor
odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a hátsó két lábával homokot
kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a művészet az ő egyetlen
vigasztalója és elkezdett igen erősen zongorázni, sőt énekelni is.
Mindig egy német nótát énekelt: Küssen auf die Lippen…
Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben megbarátkozott a
mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért fogadtuk őt a
házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog élni bennünket,
mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind krofulásak vagyunk. (A
krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de mi soha sem ittunk olyat,
mert nem jó.)
A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt elmondta
édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán mind a ketten
egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A vége az lett, hogy
Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új mészárszékből hozattuk. Este
Lóri néni megint erősen énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azalatt
mindig fel-alájárt a gangon és a tíz ujjával a haját fésülgette.
Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, amelyet
most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának,
pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést,
hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra
után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a
zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama
és a hugaim rómaiak, sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak
vagyunk!), tehát megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány
mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én
őt eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten
legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az
emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, Ábelesznek
is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet szerint
szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a legurulásról és levelet
írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. Ábelesz azt mondta, hogy ő
otthon nem kapott semmit, de én jól láttam, hogy mindig csak a
féloldalán tudott ülni. Én pedig azt kaptam, hogy nem kaptam ebédet.
Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama már reggel egy nagy
darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a kertbe és
óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A majorosné, aki
nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a kaszárnyaréten
bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon jó barátom, szintén
nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és adott prófuntot meg
szalonnát, amit igen szeretek és egy kis pálinkát is adott, de csak
keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába és ott titokban mindenből
adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki sem vigyázott a tányéromra,
többet is ebédeltem, mint máskor. Később azt kérdezte tőlem Lóri néni,
hogy éhes vagyok-e? Azt hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt
mondtam, egészen gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott
pénzt, hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab
szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni pedig
megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a kedves szüleink
takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig igen káros a zsenge
szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a maga pénzén vehet nekünk
ennivalót.
Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben,
amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam hatvan krajcárt két
órától este kilenc óráig és minden fiu bámult és irigyelt. Édesmama azt
hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg és sonkát meg tojást etetett
velem, de aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A
specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek és
sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának és hogy
most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint énekelte:
Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a gangon, hanem
elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két kucséber-skatulyával,
amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, hogy ágyba kellett
feküdnie.
Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk Lupi
bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert mindig alá
akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi bácsi monoklit
visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre pedig olyan ráncos,
hogy elférne benne még egy báró. Régente huszártiszt volt, de a király
nem akarta kifizetni adósságait, bár Lupi bácsi személyesen kérte erre.
Mindenki azt mondja, hogy Lupi bácsi léha ember, de én ezt nem találom,
sőt mondhatom, hogy kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen
a mérges pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban
pénztáros volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk
édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz
forintot kért kölcsön apától.)
Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában voltam és egy papucscsal a
tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott aludni.
– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van veled.
– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya nem ért
meg semmit.
– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – Agyon
kell magamat lőnöm.
– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő revolverrel.
Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy a
szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott egy
szivarra és azt mondta:
– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam!
Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát:
– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit!
Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a szobából
és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint eljött
Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a kalapján még
rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és a zsebéből szép
piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen kiöltözködött és a
zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf die Lippen… Lupi bácsi
megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri nénit, aztán hirtelen sarkon
fordult és szó nélkül elment. Én azonal sejtettem, hogy veszedelem van
és leszaladtam apához a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a
kulcsokat és kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan
befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a pályaudvaron
tudtuk elfogni.
– Mi lesz? – kérdezte apa.
– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és mégis
inkább agyonlövöm magamat.
Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, hogy
telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják csukni, ha nem
jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett vele beszélni, megfogta
a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett olyan nagyon. Apa aztán
hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi bácsi csak elszédült egy
kicsit az idegeitől, de már jobban van és nálunk fog ebédelni.
Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a bácsinak.
Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett utánozni, még pedig
olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, sohasem látott még
szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez egy tökéletes gavallér.
Feketekávénál apa leült édesmamával a diványra és nekem apa térdén
kellett lovagolnom, a hugaim pedig mama ölébe ültek, bár igen meleg
volt. És apa azt mondta: Látod, Lupi, csak egy igazi boldogság van: a
szép családi élet. Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és
sóhajtott.
Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel attól
féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem tudott,
csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. A bácsi
ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a nyakába
kapaszkodott.
Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már!
Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen olyan, mint
az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni kezdett vele a
szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a Julcsának is nagyon
jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf die Lippen.
Így adtuk férjhez Lóri nénit.
A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen
nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő egy darab
fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon,
mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont tortahabot tettem a hajába,
ami pedig nem is fáj, édesapa megfeledkezett magáról az összes vendégek
előtt és olyat tett, de olyat, hogy nem is akarok róla beszélni.