– Mondok neked egy furcsa történetet… Fogadjunk, hogy nevetni fogsz
rajta. Látod arcomon ezt a két kardvágást? Mindegyik pofacsontomon egy.
Olyan egyforma a kettő, mintha cirkalommal mérték volna ki. Igaz, hogy
ugyanegy kéztől kaptam, háromesztendei időközben. Mind a két ízben
Kleopátra királynőért verekedtem. Először azért állítottak kard elé,
mert megvédtem, másodszor meg azért, mert megsértettem. Hát nem bolond
az élet?
Ezt feketekávézás közben mondta egy igen kövér fiatal úr. Az arca olyan
rózsás fényben virított, mint a yorkshirei malacoké, a tekintete meg
tiszta és szelíd volt, mint egy óriási pólyásbabáé. A természet valami
furcsa rajzolási hibája következtében vastag, tüskés szemöldök ült a
szeme fölött. A szemöldökén állandóan harcias fenyegetés cikázott,
amelyet azonban ártatlan és gyermekes arca sehogy sem tudott beváltani.
A kövér ifju, akinek különben Kanizsay volt a neve, tovább akart
beszélni, de ez nem volt könnyü dolog. Az öreg bárónak is volt
mondanivalója. A báró volt a vármegye legtudósabb elméje. Minden este
elolvasott a lexikonban egy cikket, másnap ravaszul ráterelte a szót
arra, amit olvasott és elkápráztatta az embereket iszonytató
tudományával. Tegnap különösen megrakodott bölcsességgel, mert hajnalig
fájt a foga és kínjában elolvasta a Közép-Magyal-kötetben a Madárvonulás
(migratio) egész cikkét. Természetes, hogy most nem érdeklődött párbajok
és asszonyok után, hanem a madarak vonulásáról óhajtott eszmecserébe
bocsátkozni.
– Ma reggel két füstifecskét láttam, – mondta. – Ha elgondolja az ember,
hogy minő nagy utat tesznek meg a kis állatok…
Kanizsay egyébként udvarias ember volt, de most belebetegedett volna, ha
nem mondhatja végig a maga történetét. Harsogó hangon közéjük vágott a
füstifecskéknek.
– Mondom, három esztendei időközben kaptam e két kardvágást! Négy
esztendővel ezelőtt Budapesten jártam és Tihanyi Ferkó, a híres
szobrász, elvitt a művészek álarcos-báljára. Tihanyi megyémbeli
úriember. Nagy híre van a szobrászok közt, nem a szobrai, hanem a vívása
miatt. Minden amatőr-dijat ő szokott elnyerni…
Amint egyedül sétálok a Vigadó nagytermében, egyszerre karon fog egy
nagyon helyes maszk. Azt hittem, hogy egyiptomi múmiának van öltözve, de
ő fölvilágosított, hogy Kleopátra királynő. Az álarcát már levetette,
azt mondta, hogy az urak úgyis mind megismerték a válla után. A válla
igazán nevezetes volt, gömbölyü és hófehér…
E pillanatban hirtelen megszakadt Kanizsay elbeszélése. A báró ugyanis
egy váratlan orvtámadással magához akarta ragadni a szót…
– Kleopátrát méltóztatott említeni? Erről eszembe jut a kevesek által
ismert tény, hogy gázlómadaraink közül némelyek az egyiptomi gulák
tövében szoktak telelni. Így példának okáért a magyar nép kedves
házibarátja is, a kelepelő gólya…
Kanizsay időközben fölocsudott meglepetéséből. Egy ellenséges pillantást
vetett a barátjára, aztán ő is beszélni kezdett. És mivel neki harsogó
trombitahangja volt, a bárónak megszégyenülten el kellett hallgatnia.
Meg is tette, de hűvös, gúnyos mosolylyal az ajkán és azzal a
meggyőződéssel, hogy a barátja tulajdonképpen igen hiányos nevelésben
részesült. A kövér ember pedig diadalmasan folytatta:
– Kétszer megkerültem már hölgyemmel a termet és Kleopátra mind
bizalmasabb lett. Azt is elmondta, hogy még nem vacsorázott. Ekkor
szembe jött velem Tihanyi, a szobrász, akitől már a bál kezdetén
elszakadtam.
– No, csakhogy megvagy! – kiáltotta. – Gyere vacsorázni, nagyon
mulatságos társaság verődött össze odabenn…
– De mi lesz Kleopátra királynővel? – kérdeztem.
– Senki sem méltatja jobban őfelsége érdemeit, mint magam, de vacsorázni
nem vihetjük. Abba a társaságba legalább nem, mert lipótvárosi szép
asszonyokkal leszünk együtt… Majd adunk őfelségének öt forintot, abból
megvacsorázhatik.
– Ez alávalóság, – mondta hidegen a királyné.
– Nem kell az öt forint? – csodálkozott Tihanyi. – Ezt az esetet külön
obeliszkre fogom vésetni a Nilus partján: Kleopátra visszautasított öt
forintot!
– Tihanyi úr, ön fajankó! – szólt a királyné.
Mivel úgy találtam, hogy a barátom valóban nagyon cinikus, magam is azt
mondtam:
– Tihanyi, te fajankó vagy!
Nem mondtam egészen komolyan, de ő komolyan vette. Jó fiu, de kissé
feketevérü és ha egyszer bomlani kezd, akkor sehogy sem érti meg az okos
szót. Sarkon fordult és otthagyott. Tíz perc mulva két hosszusörényü
művészt küldött a nyakamra, azok elégtételt kértek a fajankóért. Ezzel
alaposan el is rontották az estémet, mert tudtam, hogy Tihanyi úgy bánik
a karddal, mint egy olasz vívómester. Nem kellett nekem most már se
vacsora, se Kleopátra. Haza mentem. Másnap ki kellett állanom. Akkor
kaptam a vágást a bal arcomon. Bepólyált fejjel kimentem a vasútra és a
pusztámra utaztam. Három esztendeig nem is látott viszont a főváros…
Kanizsay elhallgatott és a báró azt hitte, hogy ezzel be is fejezte az
elbeszélést. Köhintett tehát egyet és nyájas arccal így szólt:
– A te pusztád Szerémmegyében van és ott tudtommal nincsenek vadludak.
Az én pusztámon sűrün fordulnak meg az érdekes éjszaki vándorok és
tavaly példának okáért ismételten megfigyelhettem őket…
Nem folytathatta, mert Kanizsay erélyesen a szavába vágott.
– Ez még csak az első vágás volt. Most elmondom a másodikat is. Tavaly
valami dolgom akadt Budapesten és mivel a lapokból megtudtam, hogy
megnyilt már a tavaszi műkiállítás, mindjárt első nap kimentem a
városligeti csarnokba. Képzelheted meglepetésemet, amikor az első nő,
akit a nagyteremben megpillantottam, Kleopátra királynő volt. Ezúttal
persze nem viselt jelmezt. De nagyon jól festett a szürke tavaszi
ruhájában is. Egy idősebb asszonyság volt vele, akivel a képeket
nézegették. Udvariasan megemeltem a kalapomat, de őfelsége oly hűvösen
biccentett a fejével, mintha sohasem védtem volna meg karddal a
kezemben. Lehet, hogy nem ismert rám.
A terem tulsó végében egy csapat brigantikalapos, malaclopó-köpönyeges
művész állott. Köztük volt Tihanyi Ferkó is.
– Ni, – mondtam magamban, – ez furcsa összetalálkozás! Akár a
regényekben.
És még egyebet is gondoltam. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy hölgy,
aki nem ismeri meg a védőjét, nem érdemli meg, hogy miatta haragot
tartsak egy régi jó cimborámmal.
Odaléptem a szobrászhoz és vállon ütöttem.
– Jó napot, öregem!
Ő nevetve nyujtott kezet.
– Isten hozott. Hát nem haragszol már rám?
Magam is nevettem és rámutattam Kleopátrára, aki éppen elhaladt
mellettünk.
– A nílusi kígyóért? Van eszemben! Szívesen beismerem, hogy nem volt
igazam, amikor ilyen kis rongyért megsértettelek!
Nagy meglepetésemre a Tihanyi arca krétafehér lett.
– A feleségem! – hörögte.
Hát tudhattam én, hogy időközben feleségül vette Kleopátrát? Másnap
megint karddal a kezünkben néztünk farkasszemet egymással. Akkor kaptam
a vágást jobbik arcomra. Mert Tihanyi most még jobban vívott, mint
annakelőtte. A párbaj után mindjárt hazautaztam és azóta se látott hazám
szép fővárosa…
Kanizsay szünetet tartott, hogy egy kissé gondolkozzék. Ez volt a
veszte. Nem mondhatta el már történetének morálját, amit pedig nagyon
szeretett volna, mert a báró most már, minden leplezgetés nélkül,
elkeseredett nyíltsággal tért rá a madarak vándorlására.
– A madárvonulásról akartam beszélni, – mondta erélyes hangon. – A
madárvilág egy részének általánosan ismert és az évszakok váltakozásával
kapcsolatos, periodikus mozgalma ez…