Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, hogy
joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája kiséretében
a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi sikoltozás
ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy párduc-agárral átrepült a
legközelebbi kerítésen és esze nélkül berobogott az udvarra, ahonnan a
sikoltozás hallatszott. Neki ugyanis sportszerü szenvedélye volt a
mentés. Ott volt csak igazán elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész
dühöngött, ahol megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett
szembeszállani.
Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény
özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai
erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az
árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az okosszemü
riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy négyen –
szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába.
– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen nyugalommal a
végrehajtó.
A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, nagyon
fölháborította ez a jelenet.
Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem szabad
eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint az izét…
Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, ez volt a
bolond báró kedves szólása.
Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen elpárolgott a
haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett beszélni.
– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem!
– Háromszázharminc forint mindössze…
Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc
forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy az
árverést elhalasztja két hétre.
– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony.
– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, hogy
megfizetem azt a potomságot!