*
Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már elköltött
háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt háromszáz
forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a tárcájában és örökös
pillanatnyi pénzzavara már szinte közmondásossá lett.
Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi grófnak
kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra becsülték,
vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört urat, miként
mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett paripáihoz
hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és szabad asztalt, az
inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre, de pénzt
nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha kértek tőle, kurtán mondta: nincs!
Ha gorombáskodtak vele (és Poprády néha nagyon gorombáskodott vele),
akkor az öreg kegyelmes úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott.
Most is kurtán utasította el Poprádyt.
– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne!
– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak…
– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani?
– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. Csunya öreg
parasztasszony…
– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni.
Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel kezdett
beszélni, akivel új istállót akar építtetni a telivérei számára
kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota lesz az!
Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a grófot, mint
az izét!
A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz fordult.
– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár napra?
Pillanatnyi pénzzavarban vagyok…
A komornyik majdnem sírva fakadt.
– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd vagyok,
kezét csókolom…
Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja van a
bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz hasonló
uraknak.
Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a pénzt.
Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy fölvegye az
úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. Az öreg úr ezen az
egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü volt.
– Megszerezted már a pénzt, Poprády?
– Dehogy?
– Kell még?
– Hogyne!
– Georges, háromszáz forintot!
A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós százast
olvasott le a Poprády kezébe.
Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony házában és
Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb azonban
benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. Odabenn aztán
igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán találta Spitzer
urat, a végrehajtó társaságában.
Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró bukása után
potom áron összevásárolta annak régi váltóit és kisebb-nagyobb
időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó kiséretében, szerencsét
próbálni, mint maga mondta. Valami csodálatos hatodik érzéke volt
Spitzer úrnak, amelynek segítségével nagy távolságból is megszimatolta,
hogy mikor van pénz a báró zsebében. Egy félévig sem mutatta magát
Spitzer úr, néha egy évig sem, aztán váratlanul betoppant, mindig
olyankor, mikor Poprády kártyán nyert, vagy valami rokonának
nagylelküsége által pénzhez jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a
báró után, sőt egyízben külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas
és alázatos emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is
erőszakoskodott: az ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott
beszélni, meg tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe
mélyében rejlő utolsó bankjegyet is.
Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett Spitzer úr
iránt. Rendesen gorombaságokkal fogadta ugyan, de a gorombaságának némi
kedélyes zamatja volt. Spitzer úr végre is oly udvariasan és szerényen
viselkedett, hogy az ember nem lőhette le, mint a kutyát, még csak ki
sem dobhatta…
– Mi az ördögöt akar már megint?
– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… Semmiség
az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott meg az
inkasszóval…
– Hát az a másik mit akar?
– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész…
– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég vagyok és
minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba.
– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé?
A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, amelyet
annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király paizsát. Ősrégi
ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A családi hagyomány
szerint valamelyik Ulászló király adományozta a nemességszerető
Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme elismeréseül… Tény,
hogy a család bizonyos babonás tisztelettel ragaszkodott a régi
fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját látták. És maga a bolond
báró is, miután könnyelmüen megvált uradalmától és kastélyától,
nélkülözések árán is ragaszkodott a családi ereklyéhez…
– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert…
Spitzer mosolygott.
– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr lefoglalja
a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a méltóságos úr megfizeti
a kétszáz forintot, akkor készségesen lemondok a foglalásról.
– Mondtam, hogy nincs pénzem!
– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is pénze,
kétszáz forintja mindig van…
E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt
özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg akart
róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a riskájáról…
– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta az
asszonynak a három százast.
Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, Poprády
azonban gorombán kiutasította.
– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt!
Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában.
– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a
parasztoknak?
– Nincs pénzem!
– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – mondta a
végrehajtó.
Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta:
– Tessék!
Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem fogja
többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem tudni, hogy
hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel ragaszkodtak a Poprádyak.