A kis történetet Szarka báró hadapród-őrmester mondta el egy három
asszonyból álló társaságnak. Az ifju harcos egy nagy karosszékben ült,
amelybe egészen belesüppedt, széles huszárkardját a két térde közé fogta
és habostortát evett egy kis tányérról. Meglehetős zavarban volt, kissé
hebegett és elvörösödött, de azért mégis igen merész pillantásokat
vetett a szép háziasszony felé. Már hetek óta mindennapos volt ebben a
házban, őszinte sajnálatára azonban sehogy sem akarták hírbe hozni az
asszonynyal. A kis huszár csinos, szőke fiu volt és ujabban valósággal
divatcikké lett a kisváros unatkozó hölgyei közt. Az általános figyelem
azon a napon kezdett feléje fordulni, amikor egyszer bosztont akart
táncolni Szigfrid gyászindulójára. Valami német kisasszony zongorázott
és amikor az Istenek alkonyából játszott, Szarka báró, aki a hallgatók
közt volt, sugárzó arccal lecsatolta a kardját és azt mondta egyik
fiatal leánynak: Tini nagysád, tetszik egy forduló?
Akik aztán többet foglalkoztak a kadéttal, azok úgy találták, hogy a
lelke valóságos kincsesbányája a sületlennél sületlenebb ötleteknek.
Nyiltan hirdette, hogy neki két híres ember az ideálja: egy ismert
versenyistálló tulajdonos és Zrinyi Miklós. Paripákon milliókat nyerni
és a hazáért meghalni, ez volt szerinte az élet koronája. Ilyenféle
mondásai bizonyos népszerűséget szereztek neki, különösen asszonyok
körében. Akadtak azonban emberek, akik azt állították róla, hogy nem is
annyira naiv, mint inkább furfangos kópé. Csak szimulálja a
tudatlanságot. Az ilyenekre aztán szörnyen haragudott.
Szarka báró tehát habos tortát evett és egy kis történetet mondott el a
három asszonynak. Átadom neki a szót és csak azt a jogot tartom fönn
magamnak, hogy elbeszéléséből kihagyjam az _állapot_ szót, amelyet ő
okkal és ok nélkül, de igen sűrűen alkalmazott.
– A hölgyek azt hiszik, hogy a katonaság olyan könnyü állapot, én
azonban, aki most már majdnem hat hónapja vagyok a csapatnál, mondhatom,
hogy nagyságtok tévedésben vannak. Egy héttel ezelőtt példának okáért
agyon akartam magamat lőni. A pisztoly már meg volt töltve, a búcsúzó
levelek már meg voltak írva… Már hogy én boldogtalan szerelemből akartam
volna meghalni? Nem, kérem, – szolgálati ügyből kifolyólag… A nők nem
érdemlik meg, hogy az ember meghaljon értük, – mert semmit sem vesznek
komolyan… Bocsánatot kérek, én nem említettem nevet és a jelenlevők
mindig kivételek.
Mondom: egészen komolyan agyon akartam magamat lőni és öngyilkosságom
oka Krall kapitány volt, a svadron előbbi parancsnoka. Krall igazi
vadállat, sőt mondhatnám: igen különös ember. Sajnálom, hogy olyan
hirtelen elutazott, mert megmondtam volna neki a véleményemet. Hogy mit
mondanék neki, ha most belépne a szobába? Azt, hogy igen különös ember…
A neve Krall von Geyerkrall. Látásból nagyságtok is ismerték… Micsoda?
Hogy csinos ember lett volna? Már bocsánatot kérek, hiszen szemüveget
viselt! Aki pedig rövidlátó, az legyen doktor, de ne huszár, ezt mondta
már Napoleon is. Olyan volt az orra, mintha mindig rossz szagot érezne.
A legnagyobb baja az volt, hogy magyarul is tudott… Hogy baj-e, ha egy
huszártiszt magyarul tud? Német tisztnél igenis nagy baj. Mert a németek
mind úgy beszélnek magyarul, hogy senkisem érti meg őket. Mivel egy
kapitánynak nem mondhatja az ember, hogy beszéljen értelmesebben,
ennélfogva soha sem tudja senki, hogy mit akar tulajdonképpen és a
legénység mindent fordítva csinál… Aki nem tud magyarul, az lefordíttat
mindent a legénységnek és akkor nincs is baj… Krall kapitány úr valami
amsterdami tájszólással beszélt és mivel csak minden tizedik szavát
tudtuk megérteni, tehát azt hitte, hogy az egész svadron csupa hülyéből
áll, akik nem értik meg a tulajdon anyanyelvüket és úgyis bánt velünk,
mintha mindannyian trottlik volnánk…
Én ezt a vadállatot már azért is gyűlöltem, mert mindig valami fehér
port kevert az ivóvizébe, nem tudom mi lehetett, bort pedig sohasem
ivott. Egyszer a tiszti asztalnál ebédelt Ipeghy gróf és azt kérdezte
Kralltól, hogy milyen nemzetiségü? Tudják mit mondott a kapitány? Nagyon
csodálkozott és azt mondta, hogy ő nem érti a kérdést. Ő semmiféle
nemzetiség, hanem császári és királyi katona. Milanóban született,
amikor ott még osztrák garnizon volt és a regemenc-káplán keresztelte
meg. Az édesapja az olmüci kaszárnyában született, azt is a regement
papja könyvelte el.
Ha a kapitány valami miatt haragudott, pedig mindig haragudott, akkor
azt mondta: Sie Kerl! – Hanem hogy mondta azt! Az arcát odatolta a bűnös
arcához, a zöld szemével majd átdöfte, a Kerl-t pedig Khaerl-nek
ejtette. Megjegyzem, ő a legényeket sem tegezte, neki mindenki Sie volt…
Hogy beszéljek már az öngyilkosságomról? Jól van kérem. Már ötödfél
hónapja szolgáltam a svadronban, anélkül, hogy Krall kapitány úrral
másról szóltam volna, mint szolgálati ügyekről. Ebédnél ugyan mindig egy
asztalnál ültünk, de a kapitány sohasem szólt hozzám és különben is
olyan gyorsan tálaltatott, hogy az embernek a nyeléshez is alig maradt
ideje. Engem nagyon bántott ez a furcsa viszony, mert szeretek
mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal.
Két héttel ezelőtt volt a kapitány nevenapja és ekkor elhatároztam, hogy
törik-szakad, de most már lefülelem az öreget. A tiszteknek nem szóltam
semmit, de az altisztekkel elhatároztuk, hogy vacsora után szerenádot
hozunk a kapitánynak. Az első cugban vannak a nótás legények –
pacsirta-cúgnak is szokták nevezni, – azokkal összepróbálunk egypár szép
dalt, aztán elénekeljük Krall ablaka alatt. Az öreg nyolc órakor már
otthon szokott lenni, takarodó előtt tehát már vége lehet a parádénak.
Eleintén minden jól folyt. A kiállított strázsa jelentette, hogy a
kapitány otthon van és mi vagy tizenöten énekesek és vagy negyvenen
lampionvívő huszárok odavonultunk a lakása elé, amely a községi
bikaistálló szomszédságában volt. A fiúk igazán gyönyörűen fújták, nem
hiába tartottunk annyi próbát. A szerenád hatása azonban furcsa volt. A
kapitány kinyitotta az ablakát és a dühtől eltorzult arccal a következő
szónoklatot intézte hozzánk:
– Ihr Kerle! Maul halten! Morgen alle zum Rapport!
Elszontyolodva vonultunk a kaszárnya felé. A strázsamester meg velem
szemtelenkedett, azt mondta, én biztattam föl a legénységet, pedig nekem
tudnom kellett volna, hogy mi lesz a dolog vége.
Másnap nagy vizsgálat folyt a pacsirták közt. A kapitány a fejébe vette,
hogy valami csúfot akartunk rajta elkövetni és ez a gyanúja gyilkos
dühbe hozta. Végül meggyőződhetett arról, hogy az ő fölfogása szerint
sem vagyunk annyira gonoszak, mint inkább ostobák és azért meglehetősen
mérsékelt bűntetéssel szabadultunk. Én egynapi szobaáristomot kaptam.
Amikor kitöltöttem, elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot.
Roppantul bántott a gondolat, hogy Krall azt hiszi, mi meg akartuk
csúfolni, pedig örömben és tisztességben akartuk részesíteni. Sajnáltam
az egész féleértést, sajnáltam a legénységet, de magát Krallt is
sajnáltam. Miféle élete lehet olyan embernek, aki természetesnek
találja, hogy őt mindenki gyűlöli? Parádéba öltöztem tehát és elmentem a
lakására. Egy szép és szívhez szóló beszédet készítettem magamnak,
amelyben meggyőzően kifejtem, hogy bennünket csak a svadronparancsnok
iránt való gyermeki ragaszkodásunk vezetett és ha ügyetlen formában
fejeztük is ki, azért nem akartuk megbántani… Nem tagadom, szorongó
szívvel léptem a kapitány lakásába. Megkérdezte, hogy mit akarok és
némán hallgatott végig. Mikor befejeztem, így szólt hozzám:
– Sie Kerl, sind Sie verrückt? Morgen zum Rapport! Jetzt marsch!
Ez a dolog aztán rettenetesen elkeserített. Hazamentem, nem is ettem az
nap, este pedig elhatároztam, hogy főbe lövöm magamat. Nekem ne mondja
többet, hogy: Sie Kerl!
Este se ettem semmit, hanem búcsúzó leveleket írtam, aztán megtöltöttem
a pisztolyomat és megittam egy üveg bort.
Éjfélkor akartam magamat agyonlőni, de tíz óra felé nagyon elálmosodtam
és el is aludtam. A nagy keserűségem következtében igen mélyen aludtam
és amikor fölébredtem, odakünn már világos nappal volt. Nagyon éhes
voltam és elhatároztam, hogy mielőtt végeznék magammal, előbb még
megreggelizem. Éppen a legényemet kerestem, amikor nagy zsibongás
hallatszott be az utcáról. Annyi piros huszársapka nyüzsgött künn,
mintha pipacsos rétté változott volna az utca. Az ablakon át kiszóltam
Gulyás káplárnak, hogy mi történik?
– Hát nem hallotta a kadét úr? A régi svadronosunk, Sujtár kapitány úr
visszajött a törzstiszti iskolából és megint átvette a kommandót. A
hajnali vonattal érkezett meg és a legénység mind kiment a vasútra.
– És mi lesz Krall kapitánynyal?
– Hát ő visszamegy a régi svadronjához, második kapitánynak.
– És milyen volt a fogadás a vasuton?
– Nagyszerü! Mikor Sujtár kapitány úr kiszállt a kocsiból, a legények
mind elkezdtek kurjongatni meg éljenezni, aztán sokan nekiestek a
kuffereknek, hogy bevigyék a városba, sokan meg nekiestek a kapitánynak,
hogy a vállukon hozzák a kaszárnyába.
– És mit mondott a kapitány?
– Azt mondta: fiúk, én nem vagyok Jézus Krisztus, hogy szamárháton
lovagoljak a városba, azért eresszetek el, mert úgy váglak pofon, hogy a
fogatok doppelreihebe marsiroz ki a szátokon. A trombitást, aki
sehogysem akarta elereszteni, a lábát fogta, pofon is vágta.
– Nagyszerü ember lehet az a Sujtár kapitány? – kiáltottam.
– Meghiszem azt! – mondta a káplár. – A kadét úr nem ismeri még, de majd
meglátja, hogy milyen fain úriember. A svadron apja!
Jól van, – gondoltam magamban, – mielőtt agyonlőném magamat, megnézem a
svadron apját!
Fölvettem az atillámat és elmentem a kaszárnyába. Azt hittem, Sujtár
talán ott lesz. A kapitány nem volt ott, az udvaron azonban fura dolgot
láttam. A legénység ugyanis egészen pucéran a nagy kút körül sorakozott,
ott vizet mertek egymás nyakába és szalmával végigcsutakolták egymást.
Megtudtam, hogy ez az új kapitány parancsára történik. Künn a
pályaudvaron észrevette, hogy egyik legény nem a legtisztább és azért
parancsot adott, hogy csutakolják meg az egész svadront.
Azonnal siettem a lakására. Az inasa azt mondta, hogy a kapitány, aki
egy szuszra utazott le Bécsből, lefeküdt egy órát aludni, de Sujtár
meghallotta a hangomat és az ajtón keresztül azt kérdezte, hogy ki az a
barom, aki ilyenkor alkalmatlankodik az embereknek? Mikor megtudta, hogy
a kadét, azt mondta: Bujjon be!
Ágyában fogadott. Első pillanatban megijedtem a tüskés bajuszától, meg a
mély basszusától. Haptákba vágtam magamat és azt mondtam: Herr
rittmeiszter melde gehorzamszt – és többi…
– Teremtőm, micsoda német marhával vert meg megint az Isten! –
sóhajtotta Sujtár.
– Bocsánat, nem vagyok német, hanem magyar! – mondtam.
– Hát akkor beszélj emberi nyelven, te nyavalyás. Ott a pálinka meg a
cigaretta, tölts nekem is.
Miután elszívtam egy cigarettát, Sujtár így szólt hozzám:
– Most lódulj a kaszárnyába és jegyezd meg, hogy ezentúl mindig ott kell
lenned a hajnali abrakoltatásnál. A lustálkodásnak egyáltalában vége
lesz most már! A svadron egészen elzüllött, olyan, mint a csürhe… De
hiszen majd megemlegetitek azt a napot, amikor visszajöttem! Igaz, hogy
el ne felejtsem: délben legyen szerencsém ebédre! És miféle
kanárizsinórt viselsz az atilládon? Hatórai dunkli! Este majd
elkísérhetsz Ipeghyékhez, bált adnak és szóltam nekik, hogy téged is
hívjanak meg. Szervusz!
Boldogan siettem a kaszárnyába. Már nem kell magamat agyonlőnöm, mert
olyan fölebbvalóm van, aki alatt öröm szolgálni. Most azonban csókolom a
kezüket, el kell mennem. Puskavizit lesz és ha nem vagyok ott, Sujtár
megnyúz elevenen…