Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan rosszat,
hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban nagy gyászt és
megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még arra se méltatta
Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: Vidd a fiadat, vidd,
hogy ne is lássam többet!
A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, az ura
őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért!
– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen.
– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként kisdeák
korában két iskolából csaptak ki.
A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna egyebet?
Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek vele
rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is bukik
latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik rablósdit – nem
igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak neki. Az ő szívüket
mennyei boldogsággal töltötte el Jankó balsorsa; híres kis magolók
voltak mind a ketten és az ő tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen
vakító fényben tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében.
Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve kiült a
pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő sokkal jobban
szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A szakácsné ezért
elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy még nagy ember lesz
belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben határozottan volt valami
sértő célzatosság, annyira fölháborította Jankót, hogy egy pálcával
megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent az ütésre, estig nem is
panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban hirtelen elkezdett keservesen
zokogni. Az édesapja megkérdezte, hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy
nagyon fáj a melle. Jankó megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart
rablósdit játszani, hanem inkább latint olvasott…
Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a gyilkos
haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még egyszer bántani
mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát!
Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő puskára
néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, édespapa?
Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap befogatott,
hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a bricskára. Hiszen ha
az ember meg is bukik a latinból és magyar nyelvtanból, azért csak
kimehet a szőlőbe. Esztike azonban tettetett csodálkozással kérdezte: –
Apa, hát Jankó is velünk jön?
– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a lovak közé
vágott.
Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután ott ült
az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve pedig nagyon
fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan igazságtalanság történt vele.
Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest kaptak.
Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés rétes az
olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott…
– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből?
Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a kis
cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett a
szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha
kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre
gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az
édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval
nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte magától az
édesanyja kezét.
– Nem kell! Nem kell!
Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. Talán úgy gondolta,
hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak.
– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában.
Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár napig
reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és összebarátkozott a
béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott két tantárgyból. Bús
végzete azonban még tovább is üldözte. A parasztgyerekektől elkapott
valami viszketős bőrkiütést. Három napig mindig vakaródzott, ekkor aztán
kitudódott a dolog. Nem tudni miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi
züllésének egy újabb jelét látta. A testvérei affektált undorodással
kerülték és ő maga is úgy érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az
édesanyja nagy gonddal ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította
szerencsésen, – de az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az
édesanyja becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban
rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan kedves
gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz
rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az
édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt
körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt.
Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel meggyötörhetné
őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek vége-hossza se lett.
Azelőtt nagyon őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy
vakmerő hidegvérrel hazudozott.
A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. Olyasmit
képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba került, mely
megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel kezdett példálózgatni,
az anya pedig sokat sírt titokban.
Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért.
A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát hullató
régi fal tetejében egy kisleányt látott meg.
Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány volt,
aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös volt a
sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a szakértő szeme
meglátja rajta, hogy nagyon megverték a kisleányt.
– Jankó! – mondta halkan.
– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, amelylyel
szükség esetén megdobhatná a leányt.
– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál?
– Mi közöd hozzá?
– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert árulkodó és
nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy kutyánkat.
Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány iránt.
– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész?
– Főkertész! – javította ki a kisleány.
– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész.
Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett volna
fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte.
– Megvertek, – válaszolt a kisleány.
Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a leányokat
egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb csak sarokba
állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy Mariska csak henceg.
– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető rongygyal?
A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás.
– Bottal! – mondta önérzetesen.
Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt látszott.
– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész női nem,
amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a becsülésében.
– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte.
– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni.
Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. Mariska
elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen megdézsmálták az
éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak addig szereti a
barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni.
– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a kastély
padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel játszani lehet.
A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel
senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi
háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a poros
gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta Jankónak a
padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi fürdőszokákat
szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a tűzvész esetére
tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora szalmarakást találtak. Itt
megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy csomag gyujót vett ki a zsebéből és
azt mondta, hogy most tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy
szalmaszálat és kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a
homályban igen szépen festett.
– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska.
Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék szőlőjéig is el
lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az ablakból, nagy
fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás lobogó lánggal égett.
Mariska nagyon megszeppent.
– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta.
– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd mered a
vizet, én meg oltom a tüzet.
A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az oltásnak. Az
első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt eredményezte,
hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű füstfelhő gomolygott a
szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, aki egyhamar abbahagy
valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát fogott, azt is végig kellett
locsolnia, a keze is fájt, amint megcsapta a láng, de azért dühös
buzgalommal hordta tovább a vizet. Isten tudná hogyan, végül valóban
eloltotta a tüzet. A szalma már akkor mind pernyévé égett. Még az izzó
gerendákat is végigöntözte. Most már el akartak menni, de a rettenetes
füstben, amely betölötte a padlást, nem találták meg egyhamar a
lejárást. Egymás kezét fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy
érezte, hogy valami nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy
nem lát semmit. Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult.
Aléltságában is úgy rémlett neki, mintha lármát hallana maga körül, majd
úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné.
Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, aranyozott
padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, nagy diványon
feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A keze igen fájt. Az
édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy öreg asszonyság is ott
volt a szobában.
Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen lehunyta
megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle füllentéssel vághatná
ki magát a bajból. A szomszéd szobából behallatszott két indulatosan
beszélgető férfi hangja. Az egyik az édesapjáé volt, a másik valami
idegen emberé.
– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves fiucska
ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A gyermekek
ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a kastély
padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a cselédséget, de
mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak a padlásra… A padlás
már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön nekilátott az oltásnak…
Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis fiúban! Sok férfi példát
vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze megsebesült, de ő még nem hagyta
abba, míg urává nem lett a veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is:
egyik gerenda bele van építve a kéménybe, az fogott szikrát…
– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már tudom, hogy
mit kell vallanom.
Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja zokogva
csókolta végig a fájó kezét…
Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett.
– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, – ez az
úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen derekasan
viselkedtél.
– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. Meg
akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, hanem mint
egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát nagyrabecsülöm.
– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a méltóságos gróf
úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész életeden át, mert ilyet
még aligha mondtak tízéves fiúnak.
Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének látszott.
Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán hazavitték a fiút. Aznap
az ágyat kellett őriznie, de másnap már kiengedték a szobából. A keze be
volt még kötve és ezt a bepólyált gyerekkezet áhitattal és meghatottan
szemlélték az emberek. Maga Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a
kezét. Az apja még a hivatalos útjain is magával akarta vinni a fiút.
Azzal az ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére,
igazában azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen
megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell
simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet intézett
hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is elvitték Jankót
és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte volna neki azt is,
hogy ő hajtsa a lovakat.
Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez a nagyúr
egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság kultuszának
szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, amelyekre oly sokat
tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt mondta, hogy ilyenre csak
magyar fiu képes és hogy ez a magyarság jövőjének egyik garanciája…
Beszédközben a Jankó tanulmányai után tudakozódott. Az apa ekkor zavart
mosolylyal bevallotta, hogy a fiu megbukott két tantárgyból és hogy
ismételnie kell az osztályt. A grófot a Jankó két szekundája láthatólag
nagyon fölvidította.
– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és önálló
gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola kicsinyes keretébe.
Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az apa
ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két iskolából
kicsapták. Ezek után megegyeztek abban, hogy az életrevaló és derék fiúk
többnyire rossz tanulók, az első eminensek pedig kevés kivétellel
alamuszi és jellemtelen fráterek.
Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg
szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az elnyomott
kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, ha a fejébe
nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ legvitézebb
katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt a jóakarat, amely
körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy valami szép és nemes dolgot
művelt a grófi padláson.
Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a gyermek
fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította az, ami
következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a pónifogata egyébként
is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta Pali és Eszti rokonszenvét.
Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget tanusított irántuk és a kicsinyek
természetes védőjének tekintette magát.
Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára eresztették, de
az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó bizonyítványt hozott haza.
A bizonyítványra egyébként azt mondta az édesapja:
– Furcsa emberek is azok a professzorok!