Édes jó anyám!
Tegnapi leveléből, amelyben _nagyságos Jankó_jának szólít, látom, hogy
már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi tanácsossá! Mint
józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, de hazudnám is, ha
azt mondanám, hogy megvetem az új címet. Harmincötéves korában az ember
már elfárad egy kicsit a hivatalos lajtorján és a legmagasabb helyről
érkező elismerést bátorítás-számba veszi.
Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék Budapestre
költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi banket
következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy mint most
írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan írt, gratulált
a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai zsúrjaira.
Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék sora
rosszra fordult, amióta sovány esztendők járnak a gazdaságukra és amióta
Gyurkából nagy kártyás lett és ezért különösnek is találom, hogy a drága
Budapesten házat akarnak vinni. Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony
levelének az elolvasása után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon
mit akarhat tőlem ez az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem
vagyok még tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly
kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság volna
tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi édesanyám véleménye
ebben a dologban? Maradtam stb.
_Jankó._
_U. i._ Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha ő felségének
eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat valami dologban,
alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd megkérdezzük az
édesanyámat.