Bözsi.
Az édes anyámat szerettem csak, az édes anyámat és Böskét, mást senkit a
világon. A mostohaapámtól féltem, – nagy és komor ember volt, – a bátyám
iránt mindig félénk tisztelettel viselkedtem. A bátyám, meg a vad
cimborái megkergették a csikókat a cselédudvaron, vagy a béresfiúkkal
házsártoskodtak, de engem gyávának és ostobának tartottak.
Ő vele, Bözsivel, akkor barátkoztam csak meg, amikor a kis nénikém már
meghalt torokgyíkban.
A házunkból akkoriban egyszerre nagyon csendes ház lett. Hátul, az
udvaron meg az istálló körül, akkor is zajongtak, fuskostak a bátyámék,
de a tornácon csak lábujjhegyen mertek sompolyogni. Féltek háborgatni a
feketeruhás asszonyt, édesanyámat, aki nesz nélkül járt-kelt az
elfüggönyözött szobákban. Korán hajnaltól késő estig tévelygett a
lakásban, elgondolkozva, ideges szórakozottságában nyugalmat nem lelve,
mint az óra ingája. Mintha örökké keresne valamit vagy valakit. Néha
sorra nyitogatta a szekrényeket, a ládákat. Ilyenkor apró ruhákat láttam
a kezében és cipőcskéket, azokat rakosgatta, simogatta, azokat, meg a
nénikém bábuit, ákombákomos irkáit.
Velem nem törődött, – most jobb szerette a halottját valamennyi élőnél,
– pedig egyre a sarkába kullogtam. Néha megfogtam a ruháját, vagy
megsimogattam a karját, hogy észrevegyen. Ilyenkor közömbösen nézett rám
az éjszakai sírástól fáradt szemével, vagy azt mondta:
– Mit akarsz, Jankó? Adjak narancsot?
Kinyitotta a pohárszék narancsos fiókját, hogy válogassak belőle,
amennyit akarok. Pedig nem akartam narancsot, csak féltékeny voltam a
nénikémre.
Napjában tízszer is kiküldött Gyurkáékhoz játszani. Nem mentem a
fiúkhoz, – azok úgyis csak gorombáskodtak volna velem, – hanem leültem a
küszöbre és onnan hallgattam, mint roppan odabenn a padló édesanyám lába
alatt.
Ez a sötét nyugalom, a tompa közömbösség elrémített és emésztett. Ha a
borongó keserűség, amely a házunkat árnyékba borította, könyzáporban
olvad fel, nagy megkönnyebbüléssel sírtam volna bel a magam részét.
Egy délután, iskola után, belibbent hozzánk Hartay Bözsi.
Úgy jött, mintha megint játszani jönne a nénikémhez: kurta, fehér
szoknyában, pipacsos kalapjával a fején, kis kezén fekete selyemkeztyüt
viselt, a nyakán pedig Mária-képet vékony láncon. Olyan karcsu és könnyü
volt, olyan csinos, mint egy madár, vagy inkább, mint egy cica. A járása
is olyan nesztelen és szerény volt, mint a dormogó cicáé, de hizelegni
is úgy tudott.
Az édesanyám elboruló arccal nézte a leánya játszótársát.
– Bözsi! Hát eljöttél?
Bözsi oda símult az anyámhoz, a keztyüs kezét meg a szőke kis arcát
hizelegve odadörzsölte az anyám nyakához.
– Eljöttem, néni, – suttogta szelid hangján, – eljöttem megnézni, mit
csinálnak a Mariska szegény babái… Most egészen magukra vannak!
A babák! A Mariska árvái szomorúan ültek a szoba sarkában és meglátszott
rajtuk, hogy a hűtelen kis mamájuk elhagyta őket. Négyen voltak: Elvira
kisasszony, – Juci és Panna, a két parasztbaba és Babette, a fitos-orru
párisi, aki magától állni meg ülni tudott. A parasztbabák most szörnyen
bolyhosak voltak, a kisasszonybaba a menyasszonyi ruháját viselte, de
cipő nem volt a lábán, a szegény Babette pedig, akit nénikém legjobban
becézett, egy ingben szégyenkezett.
Bözsi leült az ablakfülkébe és ügyesen öltöztette, fésülte a négy árvát.
Amint egymás után a térdére vette őket, az ember azt hihette, hogy a
mostohamama gráciájából átömlik valami a babák lószőrtagjaiba is, mert
merevségük engedni kezdett és oly ügyesen bókoltak és mozgatták a
karjukat, mint a jónevelésü kisleányok. Amikor aztán gyöngéden homlokon
csókolta őket, mint Mariska szokta lefekvés előtt, az a némaságban
félelmetes keserűség, amit még egyre a szobában éreztem, zokogó hangot
adott és könyárban olvadt szét.
Az édesanyám sírt, hevesen és hosszan, mintha most sírna először
életében és egy hosszu mulasztást akarna helyrehozni. Én előtte ültem a
szőnyegen és vele sírtam, Bözsi pedig megszeppenve símult édesanyámhoz
és könyes szemmel nézett hol reá, hol reám.
Amikor haza készült, édesanyám azt mondta:
– Gyere el máskor is, Bözsi… El kell jönnöd, mert most te vagy a babáink
mostohája. Hanem az egyik babát vidd el magaddal, emlékül Mariskától…
A leány egy ösztönszerü mozdulatot tett Babette felé, majd szerényen
suttogta:
– Amelyiket a jó nénike akarja…
Aztán megcsókolta az édesanyám kezét, könnyü mosolylyal felém bólintott,
– ami arcomba kergette a szégyenpírt, – és Babette-el a karján elment,
nesztelen, ringó léptekkel, mint egy fényesszőrü kis macska.
A másik két babát, Jucit és Pannát, a nénikém születésenapján kapta a
Bözsi. Emlékszem: délután kimentem az édesanyámmal a temetőbe, én egy
nehéz, nagy koszorút vittem a vállamon, csupa gyöngyvirágból. A templom
előtt találkoztunk a Bözsivel, aki éppen az iskolából jött és engedelmet
kért az anyámtól, hogy velünk tarthasson. Amikor a kriptára tettük a
virágokat, búsan mondta:
– Ma van a szegény Mariska születésenapja és én nem hoztam neki semmit!
Majd eszébe jutott valami. A zsebében volt egy csomó citromos bonbon,
amit a plébános adott neki a hittani órán. (Őt mindenki kényeztette.) A
bonbonokat kétfelé osztotta, a kisebbik felét megtartotta magának, a
nagyobbikat pedig odahintette a sírra, mintha virágokat szórna reá.
A temetőből eljött hozzánk és mi hárman, a menyasszony-babával
lakodalmat játszottunk. Úgy volt, hogy én leszek a baba vőlegénye. Bözsi
pedig össze fog bennünket adni.
– Nem lesz jobb, ha én leszek a maga menyasszonya? – kérdezte szerényen.
– Persze, hogy jobb lesz… És a baba lesz a pap… De a baba nem tud
papolni!
– Hát akkor én leszek a baba vőlegénye és maga lesz a pap.
Sehogysem akarta, hogy a babával összekerüljek. Azt hiszem, egy kicsit
féltékenykedett a babára.
Aztán meghívta a Jucit és Pannát is a lakodalomra és ebédet főzött. Egy
kis vizes cseresznyepálinkába citromos bonbonokat tett, meg narancshéjat
meg kalácsmorzsát, ezt jól összekavarta és föltálalta nekem. Azt se
tudtam, hogy megegyem-e, vagy megigyam, de lenyeltem.
Amikor Bözsi elbúcsúzott tőlünk, az édesanyám odaadta neki Pannát.
– Cserébe a citromos bonbonokért!
Bözsi szabadkozott.
– Nem, édes néni… Nem akarom az ikreket elválasztani, Pannát és Jucit…
– Hát vidd el mind a kettőt!
A leány halk kiáltással csókolta meg az édesanyám ruháját, aztán a két
babával a karján kisurrant a szobából.
Elvira most már egyedül ült a szoba sarkában, mereven, haragosvörös
arccal és akkora nagy szemeket meresztve, mintha unalmában vagy
bosszúságában mindjárt sírva fakadna.
Egyszer megint magától jött hozzánk Böske. Egy parányi pár
selyemharisnyát hozott, amit Elvirának, a menyasszonybabának kötött.
(Elvira régi harisnyája már igazán rossz volt.) Édesanyám kissé
elmosolyodott és az ölébe vonta a kis leányt.
– Igen, Bözsim, ravasz kis Bözsim, neked adom a menyasszonybabát…
Böske arca lángvörös lett, nem is tudott hamarjában köszönetet mondani,
csak oda simult az anyámhoz, a finom kis macskakarmaival pedig
hizelegve, kérlelve ölelte körül a nyakát.
Alkonyatkor én vittem Bözsi után a nagy bábut. Folyton szemmel tartott
és gyakran mondta:
– Vigyázzon ám! El ne ejtse, kérem!
A templom előtt nagy fekete kutyával találkoztunk. Bözsi azt kérdezte
tőlem, hogy nem-e veszett a kutya? Arra mind a ketten megszeppentünk és
futni kezdtünk, de Bözsi akkor is rám szólt, hogy vigyázzak…
Egypár nap mulva, vagy talán egypár hét mulva, eszembe jutott
megkérdezni édesanyámtól, hogy miért nem jár többet hozzánk Hartay
Bözsi?
Édesanyám mosolygott.
– Nem fog már eljönni…
Édesanyámnak igaza volt. Bözsi sokáig nem jött el hozzánk, miután
elvitte a babáinkat.
Erzsi.
Midőn mint ujdonsült jogász először mentem haza a szülővárosomba, a
pályaudvaron fogadott az édesanyám és még _valaki_.
Ez a _valaki_ talpig fehérben volt, fehér ruhában, nagykarimáju
bébékalappal, fehér ernyővel a kezében. A fehér csipkefelhő pedig arra
való volt, hogy érvényre emelje az övbe tűzött rózsa és a kalap alatt
mosolygó keskeny leányarc egyenletes, gyönge rózsaszínét, a szűzies
virulás színét. Amikor a hizelgő, alázatos szem reám pillantott a kalap
alól, tüstént megneveztem a gazdáját.
– Bözsi!
– Nem Bözsi, hanem Erzsi nagysád! – utasított rendre az édesanyám.
– Jankónak csak Erzsi, – suttogta a leány. Azzal felém nyujtotta a
kezét, amelynek melegét a keztyűn is átéreztem.
Az édesanyámmal kocsira szálltunk és Bözsi-Erzsi azt mondta:
– Láttam a fiatal urat, most megyek a kertünkbe…
A kertjük ott volt valahol a pályaudvar mellett. Kezet csókolt az
anyámnak, egy pillanatra az arcát mosolyogva odaszorította az anyám
vállához, aztán könnyü macskalépteivel távozott.
– Bájos gyermek! – mondta az édesanyám elragadtatással. Aztán megszólalt
benne az anyai büszkeség:
– Hohó, Jankó, nem is képzeled, hogy bókolnak most előttem a leányok,
amióta tudják, hogy ekkora nagy jogászfiam van… Erzsi kisasszony is
alighanem azért jár hozzám, – majd mindennap nálam van… Sokat beszél
rólad, majd mindig rólad beszél… Meg kell engedni: édes, jó, okos
gyermek… Úgy segít kezem mellett, mintha tulajdon leányom volna…
Hanem Erzsi nem jött el másnap hozzánk, csak harmadnapon állt meg az
ablakunk alatt. Egy csomó pompás rózsa volt a kezében, az édesanyámnak
hozta. Amikor már odaadta, visszakoldult egy fehér kis bimbót, azt meg
odanyújtotta nekem.
– Kell?
Hogy kell-e! Az édesanyám beszólította és ott tartotta vacsorára. Teánál
a mostohabátyám, aki pedig meglehetős zárkózott ember volt és jobb
szeretett az úri cimboráival kártyázni, mint velünk teázni, szintén
átjött hozzánk. Erzsi nem igen törődött vele, csak az édesanyám körül
forgolódott. Úgy ismerte a járást a pohárszék és a konyha körül, mintha
ő volna a házikisasszony.
– Nagyon elkényeztetsz, gyermek! – mondta az édesanyám.
Erzsi, amikor már mindenki megkapta a maga csészéjét, egy zsámolyra
telepedett az édesanyám lábához és éjfélig ott maradt ülve, némán,
mosolyogva, félig lehunyt szemmel, arcával símogatva az anyám kezét.
Amikor hazakísértem a holdvilágos utcán, szomorúnak látszott.
– Mi baja, Erzsi?
– Nincs bajom… De mindig szomorit valami, ha maguktól elmegyek… Talán
az, hogy nekem nincs édesanyám…
Aztán csendes rajongással mondta:
– Lássa, Jankó, maga sem tudja ám, hogy milyen asszony az édesanyja…
Mindenki szereti, – az asszonyok, a leányok, akik ismerik, mind tűzbe
mennének érte…
Egypár nap mulva majális volt az akácosban. Az édesanyám kijelentette,
hogy ő is ott lesz azon a majálison. (Alkalmasint az én első sikereimben
akart gyönyörködni.) Erzsit természetesen magunkkal vittük. A
mostohabátyám, – aki újabb időben különben is fölötte gyöngéden
viselkedett az édesanyám iránt, – udvariasan a rendelkezésünkre
bocsátotta a kocsiját. Elegáns kocsija volt, libériás inassal; Gyurka
különben is úr volt, mert az édesatyja után nagy vagyon maradt reá. Az
én apám szegény ember volt.
Erzsi elragadó csinos és ennivaló kedves volt. Eleintén alig mertem
hozzá közeledni, – a megyei urak és a huszárok elállották az útamat, – a
második négyes előtt ő maga intett oda legyezőjével.
– Jankó, hát nem is akar velem táncolni?
– Hiszen annyi a táncosa!
– A második négyest akarja?
– Hogy akarom-e?
– Hát a csárdást?
– Azt is! Mindent!
– Adja ide a karját!
Azt hiszem, ha a fiatal urak meghallották volna ezt a párbeszédet,
meggyilkoltak volna. Talán a mi Gyurkánk is, aki öt perccel előbb kérte
a négyest, és kosarat kapott. Nem is táncolt többet egy tapodtat sem,
hanem összefont karokkal állt a tánchely közepén és keresett magának egy
huszárt, akibe fáklyafény mellett beleköthetne.
Erzsi a csárdásnál azt mondta:
– Édes Jankó, ha egy kicsit szeret, tegyen meg nekem egyet… Kérje meg a
mamát, hogy menjünk gyalog haza, és ne kocsin… Hiszen a mama megtesz
magának mindent… Az éj oly szép!
Gyanakodóvá lettem.
– És – kivel akar menni?
Rám nézett, mosolyogva, édesen, kicsit csintalan szemmel.
– Csacsi! – suttogta alig hallhatóan.
A cigány éppen a tolnai lakodalmat húzta. A táncolók úgy
forogtak-rezegtek egy helyben, mint egy beszédes fűzfabokor, amelyen a
jókedv orkánja tombol végig.
Minden úgy lett, ahogy Erzsi akarta. Gyurka dühösen csapott a szürkéi
közé és a sujtásos inasával elvágtatott az éjben, mi meg a többiekkel
gyalogoltunk. Hátul a mamák, elül a fiatalok, legelül mi ketten, Erzsi
meg én.
Nem ittam egy csepp bort egész este és soha életemben nem voltam oly
részeg, mint ez este. Óriás nyárfák alatt mentünk. A rét fehér volt a
holdvilágtól, a szemhatár ezüstös ködbe olvadt.
Mikor már a városba értünk, Erzsi, akinek a keze oly könnyen pihent a
karomon, mint egy fátyoldarab, búsan mondta:
– Holnapután Herkules-fürdőre megyünk… Nem szívesen megyek… Kinek fog
akkor udvarolni?
– Én? Erzsi! Senkinek!
– Komolyan, senkinek?
– Esküszöm!
Halkan nevetett.
– Már azt is eltanulta? És ugyan mire esküszik?
Mondom: nagyon részeg voltam. Vakmerően mondtam:
– Arra a csókra, amit adni fog…
Meghökkent és levette a kezét a karomról. Azt hittem, hogy halálosan
megsértettem, mikor halkan, alig hallhatóan mondta:
– Úgy szeretem, mint a testvéremet… Miért ne csókoljam meg?
Az ajkával könnyen megérintette a homlokomat, annyit éreztem, mintha egy
virágszirom esnék az arcomba.
– Itt jön az édesmama!
Harmadnapra fürdőbe utazott az apjával. Négy hétre búcsúztunk el.
A mostohabátyám egypár napig kedvetlenül járt-kelt a házban, aztán
csomagoltatott és azt mondta, hogy Budapestre megy, új lószerszámot
venni. A fővárosból talán valami fürdőbe is rándul, – útközben majd
meggondolja magát, hogy melyikbe.
Négy hét elmult. Gyurka egy este betoppant hozzánk és udvariasan kezet
csókolt édesanyámnak. Engem meg is csókolt, talán először életében.
– Honnan jössz, Gyurka?
– Herkules-fürdőről.
– Mit csinálnak Erzsiék?
– Együtt jöttünk haza.
Jó ideig hallgatott, egyszerre azt mondta az édesanyámnak:
– Mama eljegyeztem magamat Hartay Erzsivel…
Az anyám néma meglepetéssel nézett reá. Gyurka is meg volt indulva, a
hangja remegett, amikor azt mondta: – Régóta szeretjük már egymást!
Aztán elment. Én némán, elálló lélekzettel, félelmetesen lüktető szívvel
ültem a helyemen. Úgy éreztem, hogy most mindjárt reám szakad az égbolt,
az egész mindenséget pedig elnyeli a sötétség.
Az édesanyám mosolyogva tette kezét a vállamra.
– Nagyon szerelmes vagy? Sebaj! Ilyen szerelmesnek még sokszor akarlak
látni!
Nem emlékszem már tisztán, hogy mennyit aludtam az éjjel, – azt hiszem,
nagyon keveset. Hajnalban már ott ólálkodtam az Erzsiék kertje körül,
amikor pedig a harmatos bokrok közt megvillant Erzsi fehér ruhája,
kinyitottam a rácsos kaput. Egy nagyon szép és nagyon férfias beszédet
készítettem magamnak, amikor azonban szemben állottam vele, csak ennyit
tudtam mondani:
– Erzsi!
Mosolyogva fogott velem kezet… A térdeim remegtek a felindulástól, le
kellett ülnöm a kerti padra. Ő ott állott előttem, a fölkelő napban,
jókora rózsabokrétát tartott a kezében.
– Mi baja, Jankó?
– Erzsi, – fúldokoltam, – mit csinált velem?
Csodálkozva mért végig, a szemében valami maliciózus szikra villogott.
Az arcához emelte a rózsáit és miközben halk hangon beszélt hozzám,
bűnbánóan, szinte alázatosan nézett a szemembe. Közbe tegezett, amit
pedig gyermekkorában nem tett…
– Jankó, édes Jankóm, hát legyen eszed! Csak nem vagy komolyan szerelmes
belém? Jankó, szegény Jankóm, hiszen egy egész évvel idősebb vagyok
nálad… Vagy két évvel vagyok idősebb nálad, mert egyet mindig
letagadtam… Mire te férfi leszel, én már öregasszony leszek… Nekem
férjhez kell mennem, nincs egyéb hátra, – előtted meg nyitva áll az
egész világ…
– Erzsi, én magát nagyon szeretem! – zokokogott föl bennem a keserűség.
– Gyermek!
A hűvös kezével végigsimított a fejemen, most már jóakaró hangon,
bizonyos anyai fölénynyel beszélt hozzám. Azt tudott velem csinálni,
amit akart. A fölényes hangjával imponált, nagyon boldogtalannak, de
egyszercmind nagyon izléstelennek találtam magamat. Egyszerre érezni
kezdtem, hogy igazán tacskó vagyok még és saját vakmerőségem, amelylyel
reá mertem vetni a szememet erre az okos, nagy leányra, arcomba kergette
a szégyen pírját.
Hazamentem, a rózsákat magammal vittem. A rózsákat az édesanyámnak
küldte, csak egy piros bimbót küldött a vőlegényének. Egy fehéret ő maga
tűzött a kabátomra.
A vakációm véget ért és én visszatértem az egyetemre. Jó sokáig nem
jártam a hazámban, még a mostohabátyám lakodalmára se mentem el,
bármennyire hívtak is. Az édesanyám leveleiben bőségesen beszámolt nekem
a lakodalomról és a fiatal pár egyéb viselt dolgairól is. Tudtam, hogy
megvették a Szirmay-kastélyt és hogy nagy házat visznek.
– Gyurka gyakran látogat el hozzám, – írta egyizben az édesanyám, – de
Erzsit csak ritkán látom. Nem is csodálom, egy ilyen fiatal menyecskének
mindig sok a dolga. Már három hete, hogy nem láttam…
Én egy cseppet sem csodálkoztam ezen. Ismertem már az Erzsi szokását. Ha
valami megtetszett neki a házunkban, eljött hozzánk, addig settenkedett,
dormogott körülöttünk, bolondított bennünket, míg odaajándékoztuk neki
amit akart.
Akkor aztán nem jött el többet.
Erzsébet.