fontszámra! mert belevágott a spekulációba a menydörgős ménkű!
Jóbné elájult.
Jób pedig ismét hidegen felelé:
– Míriz olezáncz!
És Jób negyedszer merített ekkor a karalábé-czuspájzból.
Belépett ezután a levélhordó és tőn két leveleket az asztalra.
Jób megvárta, míg a felesége magához tér, azután odamutatott kanalával a
levelekre és filozófushoz illő rövidséggel mondá:
– Ott!
Jóbné fölkapá az egyik levelet s elájult, azután fölkapá a másik levelet
és méginkább elájult.
Jób ekkor ismét teleszedé a tányérát karalábéval, és intett barátjának,
Billegő Sebestyénnek, hogy olvassa.
Az első levél így szólt:
_Tisztelt Jób úr!_
_Van szerencsém értesíteni, hogy fiai részt vettek a
Janszki-féle tüntetésen s e miatt dutyiba kerültek._
_Tisztelettel_
_Krampusz Banifácz._
A második levél pedig:
_Tekintetes Jób Tivadar filozóftanár úrnak._
_Értesítem önt, hogy három leánya megszökött. Amint halljuk
valami szengerájba szerződtek énekeseknek._
_Tisztelettel_
_Fúria Ludmilla, laánynevelőintézet-tulajdonos._
Jób egészen kikotrá a tálat s így szólt:
– Míriz olezáncz!
Fölocsúdott pedig ekkor az ő bordája és fölnyitván az ő arczának
hangzatos vágányát, ily szavakat visított férjére:
– Te balek, te filozófus szamár! Te amerikai karalábhernyó! Oda vannak
az ökreid!
– Míriz olezáncz! – felelé Jób.
– Oda vannak szamaraid és birkáid és minden vagyonod!
– Míriz olezáncz!
– Gyermekeid nincsenek. A fiúk dutyiban ülnek, a leányok pedig
Cigánybárót énekelnek valami szengerájban.
Felkele ekkor Billegő Sebestyén és odaszóla Jóbnak:
– Hallod-e, ne hagyd magadat csuffá tenni, hiszen ez az asszony nem hagy
rajtad egy mákszemnyi becsületet sem!
– Hadd kerepeljen: Míriz olezáncz! – felelé nyugodtan Jób és rágyujtott
a makrapipájára.
Kerepelt pedig az asszony tovább, úgy, hogy a három jóbarát parafával
volt kénytelen bedugni füleit.
Estefelé Jób igen furcsa kelevényeket érzett támadni a talpain.
Barátai megvizsgálák a kelevényeket, s kijelenték, hogy a kelevények
tudományos neve: tyukszem.
És nagyon sok tyukszem támada ezen estén a filozófus talpain, úgy, hogy
csak a sarkain tud vala megállani.
Nagyon billegő lévén pedig az ilyen állapot, Jób Tivadar jónak látta
lefeküdni.
Belépett ekkor a baromorvos és megvizsgálván Jóbnak baját, kijelenté,
hogy a sok karalábé evéstől származának a tyúkszemek, s adott Jóbnak
pécsi tyúkszemtincturát, hogy azzal kenegesse.
Fölötte nagy szaga vala pedig e tincturának, olyannyira, hogy a
kanárimadarak leszédülének helyeikről és Jób felesége kiment a szobából
és az ablakon át veszekedék Jóbbal, hogy a bútorokat is tönkre akarja
tenni, mert a szag beleveszi magát még a falakba is.
Megboszankodék pedig ezen a filozófus és telerakván a dohányzacskóját,
czindhölczlit vőn magához és kiüle a szemétdomb tetejére.
És vakargatá ott az ő talpait cserépdarabokkal, amiért is harmadnapra
kipotyogának az ő tyukszemei.
Odajöve ekkor az ő három barátja és örömmel kiáltának fől:
– Jób! visszakapod a vagyonodat!
– Hogy, hogy?
– Bizonyítványt adunk neked arról, hogy a tinctura nem használt és ezer
aranyat fogsz kapni.
És cselekvének amint mondák és Jób kapott vala 1000 aranyakat.
Fiai ekkor szabadulának ki a dutyiból és leányaitól is kapott levelet,
akik nem szengerájba mentek volt, hanem elszökének három derék
bárócskával és ezek feleségei levének.
Nagy vala pedig ezen a napon az öröm. Bő ivás tartatott, amelyen Jób a
földig itta le magát.
De ez őt nem zsenirozá, mert őneki minden állapotra meg vala a
vigasztalása ebben a bölcs mondásban:
«Míriz olezáncz!»
A pásztor
A szőke Elvira nem hozott mást magával a zárdából, mint a szürke
növendékruhát, és a rózsás ábrándokat.
Ez utóbbiak különösen egy pásztor alakját vették körül.
Mennyit álmodoztak ott a zárdában a boldog pásztorokról, a kik a zöld
mezőn hófehér báránykák körében furulyáznak és találós meséket adnak föl
egymásnak!
Az egyik növendék becsempészte a zárdába Petőfi költeményeit.
Mohó gyönyörrel élvezték ezeket a bűnös verseket: égő arczczal, égő
szemekkel olvasták titokban; és ha a «testvér» meglepte őket, ijedten
rebbentek széjjel, mint a galambok.
Ebben a tiltott könyvben voltak ám csak szép ismertetések a
pásztorokról!
Milyen csudálatosan szép emberek azok a pásztorok! milyen forrón tudnak
azok szeretni! milyen epedő a furulyadaluk! milyen szép a babájuk!
Mennyi költészettel tudnak lumpolni a hortobágyi csárdákban!
Valamennyi zárdanövendék elhatározta titokban, hogy mihelyt hazakerül,
azonnal hozzácsatlakozik egy szép pásztorlegényhez, és annak az oldalán
fogja átandalogni az életet.
*
… Elvira égszínkék ruhában, fehér csipkés napernyővel, világos sárga,
rózsaszín pántlikás szalmakalapban sétált le a dombon a völgybe.
A pásztort kereste.
A költői szép pásztort, a ki a virágos mezőn furulyahangokkal
ábrándozik, a ki körül a bárányok keringőt tánczolnak, a ki mellett
tulipános, rózsás selyemruhában ott van a szerető, s a völgy egy kis
darab Arkádia.
Elvira keble egy pillanatra elszorult: megpillantotta a völgyben a
birkákat.
A birkák nem voltak hófehérek, sőt inkább nagyon is barnák, mivelhogy az
idén nem mentek át az úsztatón.
Amint Elvira kék ruhája megjelent a rét szélén, a nyájból egyszerre
kivált két erős lompos komondor. Fületsértő ugatással rohantak feléje.
A juhász eldobta a szűrét, azután kezébe kapta hosszú gajmos botját és
futott a kutyák után.
Elvira halálra váltan állt ott egy helyen, azt hitte, hogy rögtön
széttépik az ugató fenevadak.
Szerencse, hogy a juhász utolérte őket a hosszú kampós bottal és úgy
oldalba nyomintotta a két szörnyeteget, hogy hatot is hemperegtek a
pázsiton.
Elvira odanyujtotta a selyemkeztyűs kezecskéjét.
A juhász levette a kalapját és egy pillanatig nézett a kis kézre, hogy
mit csináljon vele, azután lehajolt és egy nagy czuppantást cselekedett.
– Ánnye de mögnőtt a naccságos kisasszony, Jés’uccse nem ösmertem rá! –
szólt a legény őszinte meglepődéssel.
Elvira ábrándos szemekkel tekintett a juhászra.
Ragyás, naptól barna arczú legény volt ez; 16 szál sertéje kúszáltan
szőkéskedett az orra alatt.
– Ugyebár kegyed pásztor? – kérdezte Elvira féloldalt billentve a
fejecskéjét.
– Az vónék kéröm, birgepásztor, de mán nálunk úgy mondik, hogy juhász.
– És kegyednek is van subája?
– Csak egy ócska szűröm van könyörgök a hodályba, de mán ajis rongyos.
– És csakugyan be van a szűre újja kötve?
– Be vót könyörgök, de kirágták a kutyák, mivelhogy szalonnát éröztek
benne.
Elvira kissé kedvetlenebbül folytatta:
– Szabad kérnem, hogy mutassa meg a furulyáját.
– A furulyámat? volt egy hosszú, de összetörtem a Galiba Trücsök fejin,
mikor vereködtünk.
– A rózsája miatt, ugy-e?
– Dehogy is, könyörgök: bort ittunk a Nyavalyásnál, azután rányomta a
botját a nagylábújjomra, hát ammiatt.
Elvira még kedvetlenebbül folytatta:
– Van önnek rózsája?
– Mán hogy úgy-e szeretőm? Most éppen nincs, hanem vót egy rücskös.
– És elhagyta?
– El ám, a zebatta.
Elvira azt hitte, hogy valahára ráakadt a poétikus oldalra.
– És ön nemde sokat búsult?
– Nem én könyörgök. Ittam egy félliter bundapálinkát a Nyavalyásnál,
azután elvertem a Galiba Trücsköt, hogy kitőccsem a mérgömet,
Ezeket mondva, belenyúlt a juhász egy hólyagzsacskóba és valamit tett
onnan a foga mellé.
– Mit eszik ön? Talán theát?
– Nem öszök én könyörgök semmit.
– Hát talán orvosságot vett be?
Nagyot röhögött a juhász.
– Nem biz én kéröm, csak ekkis bagót támasztottam a fogam mellé, hogy
jószaga lögyön a pofámnak!
*
Elvira sohasem kereste többé a regényes pásztorokat.
A «Bárkonyosi Trombita.»
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
A szerkesztőm, az lehetett úgy 52 esztendős. Mindene szürke volt már,
csak vastag szemöldökei voltak feketék.
A felesége pedig lehetett 22 esztendős. Remek szép asszony! Szőke,
aranyszínű haja selyembodor fürtökben árnyalta homlokát; örökös jókedv
mosolygott csókratermett száján, s ha belenézett az ember nevető kék
szemeibe, hát a mennyországot vélte látni panorámában.
Tiszteltem a szerkesztőmet, tiszteltem a feleségét is.
Hanem ezt az utóbbit mégis csak jobban tiszteltem.
Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott.
Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam,
hogy nem oda megy, hanem Bécsbe, a Ronacher-féle mulató helyet megnézni,
a hol tüzes pezsgőnek és tüzes szemű komédiás lányoknak egyforma drága
az ára.
Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem.
Összeszedtem egy csomó hirt a rendőrségnél, egy csomót az utczán,
egynehányat meg magam rögtönöztem s készen volt a hirrovat. Az olló
megteremtette a tárczát meg a vidéki híreket, csupán a vezércikk volt
még hátra.
Nekidőltem hát a vezércikk-írásnak.
Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak cifra gondolatokat kell
cifra köntösbe öltöztetni, a súlyt megadja a szép «ciceró».
Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt
mutatja, hogy a ki írja, nagyon érti a politikát.
A mint javában írok, egyszercsak átölel valaki és megcsókolja a
homlokomat.
Hirtelenében azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolódzik velem, s el nem
tudtam gondolni, hogy mi a csuda történt vele, de ahogy föltekintettem,
a szép asszonyt láttam mellettem.
– Szeretlek! – suttogta és kipirult orczával, mosolyogva nézett rám.
Szeméből úgy hulltak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte
volna; ajkát bíborszínűre festette az odalövellő vér.
– Az istenért, nagysád!
– Ne szólj! tudom, hogy te is szeretsz engem!
Nekem ugyan eszem ágába sem volt ilyesmi, de hogy olyan határozottan
állította, hogy én is szeretem, hát magam is kezdtem hinni, hogy úgy
van.
– De gondoljon nagysád a férjére!
– Nem vagyok vele megesküdve!
– Igazán? hát akkor miért van vele?
– Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt!
– Szerette?
– Nem én; hanem azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzá megyek, mert szegény
varróleány voltam.
– Tehát a kényelem végett.
Lesütötte a szemeit s alig hallhatóan suttogta:
– Úgy van!
– És most válni akar tőle?
Szemei fölragyogtak, megfogta forró kezével az én kezemet és felém
hajolva, szenvedélyesen szavalt:
– Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog!
Ezeket mondva, karjaimba omlott.
Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végig
esett volna a földön.
Azonban nem sokáig kellett tartanom; két fehér karjával átkulcsolta a
nyakamat:
– Ugy-e elszöktetsz engem?
– Én? Hogy gondol ilyet el nagysád? Mit szólna hozzá szerkesztőm? Mit
szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap?
– Hát előbbrevaló neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint _én_?
Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merné
ezt mondani egy szerelmes szép asszonynak?
– Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis.
A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról,
fehér kis kezei végigsímultak a karjaimon és megállottak a kezemnél.
Tenyerébe szorította azt és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő
szemeivel.
– Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán?
Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem:
– Persze, hogy szeretem!
(Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!)
– Hát akkor gyere!
– Hová?
– Ki a világból!
– Azt már ne tegyük még se!
– Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson.
– Már ez lesz a legjobb.
– De ne ebben a házban.
– Hát melyikben?
– Veszünk ki más lakást.
– Meglövöldöz bennünket az öreg.
– Ne hidd azt!
– Dehát miből éljünk?
– Indítasz egy lapot.
– Az lehetetlen.
– Dehogy lehetetlen. A mi kéziratot most leadtál a nyomdába, az lesz az
első szám, csupán a címet változtatod meg és a vezércikk helyett írsz
egy előfizetési fölhívást. Én addig egy bútorozott szobát nézek, a mit
már estére elfoglalunk.
– Szörnyű skandalum lesz ebből!
– Én nem törődöm vele!
– Az öreg ránk fog támadni!
– Kihívod párbajra!
– Nem lesz előfizetőnk!
– Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű?
– Nem tudjuk fizetni a nyomdát.
– Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak
akkor, mikor már foglalni akarnak.
Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai
égettek. Nem tudtam ellentállni, – megtántorodtam.
Még egy égető csókot nyomott ajkaimra, úgy, hogy még a szemeim is
könnyeztek belé, azután föltette a fehérfátyolos kalapját és kirohant a
szobából.
Megkábulva, eszemet vesztve állottam ottan.
A szedő-gyerek jött a vezércikkért.
Láztól reszkető kezekkel írtam a következő vezércikket:
Tisztelt közönség!
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a Hirlap elveivel nem
egyeznek meg.
Én a haladás embere vagyok.
A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványulás organuma.
Városunkban reformok kellenek.
Emelkedések, javulások minden téren.
Nagy az adó!
Le kell szállítani!
Kicsiny a kereskedelem!
Föl kell emelni!
Uj vér kell városunk társadalmi életébe!
Föl kell pezsdíteni!
Polgárok! Tisztelt közönség!
Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti
érdeklődéstek tartsa fönn.
Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy
a bizalom jó helyre volt fektetve.
Előfizetési ár egy évre 10 frt.
Szerkesztőség és kiadóhivatal…
_Zelenváry Balambér_,
a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője
és kiadója.
Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólagosan írtam bele.
A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, a melyet összeállítottam,
«=Bárkonyosi Trombita=» cím alatt fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal
mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle.
Persze, Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol, s
mivelhogy a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, hát nem is
adhatta ki az ujságot.
Másnap megjelent a _Trombita_, a _Hirlap_ pedig nem jelent meg.
A közönség csudálkozott, de nem prenumerált.
Harmadnap megérkezett Párducz.
Én már akkor a tyuk-utcza 13-ik sz. alatt laktam. Egy fényes új tábla
hirdette a kapun, hogy itt van a _Bárkonyosi Trombita_ szerkesztősége és
kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor
volt mit kiadni.)
El voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám
veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Miért is
körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal,
három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A
feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is, ezt teleszivattyúztam
tintával és a kabátom alá gomboltam.
Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn.
– Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz.
Az asszony fülelt, azután elsápadt és fölugrott az ölemből.
– Párducz jön! kiáltotta és befutott a másik szobába.
Én harcias ülésbe tettem magamat: kezembe vettem a kardot és a
hurkatöltő végét megtapogattam, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni.
Csakugyan ő volt.
Nem is kopogtatott, csak kicsapta az ajtót.
Izzadt és kikelt arczczal állott elém.
Én azon gondolkoztam, ne lőjjem-e a tintát az arczába, azonban
megelőzött a szavával:
– Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, a nélkül, hogy egy lépést tett
volna előbbre.
– Tudhatja, – feleltem nyugodtan.
– Tönkre akarja tenni a lapomat?
Vállat vontam.
– De hát miért?
– Kénytelen voltam vele.
– Nem adtam elég fizetést?
– De adott.
– Gorombáskodtam önnel?
– Nem.
– Nagyravágyásból tette?
– Nem.
– Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önhöz, hogy ilyen coup d’etat-t
csinált.
– Nem tudja?
– Még csak nem is sejtem.
– Megházasodtam.
– Mi – micsoda?
– Hát igazán nem tudja?
– Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka!
– Azt sem tudja, kit vettem el?
– Fogalmam sincs róla.
– Az… ön feleségét!
Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arcza
s örömtől ragyogó szemekkel kérdezte:
– Igazán?
– Nem tehetek róla!
Párducz eldobta a kalapját és örömkönyek között szorított magához.
Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott s Párducznak az orra,
szája úgy tele lett jóminőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében
alig tudta megtalálni a kijárást.
* * *
Daczára annak, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapjának
elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette és gyalázatosan
leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban:
=Nyilatkozat.= Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, _Zelenvári
Buxbaum Balambér Alfréd_ munkatársam a kezére bízott lapot
«_Trombita_» cím alatt adta ki s jó üzleti fogást vélt ezzel
csinálni; miért is figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne
üljön föl ennek a jöttmentnek, hanem maradjon tovább is a mi
lapunk mellett, a mely nem csörget frázisokat, hanem marad a
közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője.
=Párducz József=,
a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk.
Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom
csak csütörtökön és vasárnap jelent meg.
Ezen idő alatt nem mertem kilépni a házból.
Hétfőn egy mészáros, a ki Párduczra haragudott, megpártolta a lapomat 10
frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombitának első és utolsó előfizetője.
Az asszony mindjárt el is vitte a piaczra: vett rajta 50 darab tojást,
két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és
magának egy újdivatú kalapot.
Nem hozott vissza egy garast sem.
Azon gondolkoztam, hogy ne híjjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem
volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arczát,
hogy legalább is kilencz napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De
mégis aggodalmaim támadtak s lemondtam erről az eszméről.
Megvártam a csütörtököt és visszafeleltem a következőket:
=Nyilatkozat.= A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: _Macska
József_ miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja,
hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más cím alatt.
Szeretnők bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e és hogy
valóban az ő megúnt lapját adtuk-e ki _Trombita_ cím alatt?
Egyébiránt közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e
vagy az övé; ismeri Macska József urat, kinek multja… kinek
szerkesztői jelene… olyan titok, a mely köztudomású ugyan, de a
melynek mégis vannak olyan részletei, a mik éretlen
hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd kezünkben.
Sicc!
=Zelenváry Balambér,=
a «Trombita» felelős szerkesztője
és kiadó tulajdonosa.
Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni.
Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással.
Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára.
Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte,
hogy előbb adjak pénzt.
Azután, hogy nem tudtam neki adni, sírva fakadt és szememre vetette,
hogy elcsábítottam Párducztól, a hol legalább ebéd volt mindennap.
Már hogy én csábítottam el!…
Két úri ember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, a miket én
tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket.
Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér.
Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok
adni; mert magam sem értem, hogy mire céloztam a nyilatkozatomban.
Egyébiránt nagyon mérges, és nagyon éhes voltam.
A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt s még jobban elkeserített.
Fogtam a kalapomat és elrohantam.
Sötét volt már az utczákon.
Mentem búsan, céltalanul.
Egyszer csak a város végén találtam magamat.
Mentem tovább gyalog pénz nélkül.
S másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és
szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt Bárkonyosi Trombitát.
Vendégek a másvilágról.
Láttam a koszorúkat és sírlámpákat a kirakatokban; láttam, miként viszik
ki a temetőbe a lóvonatú kocsikon, omnibuszokon, fiakkereken, hintókon
és gyalog.
Milyen jó nekem, hogy árván születtem, nem volt sem apám, sem anyám, sem
rokonságom! Meglehet, hogy én nem is születtem. Mióta emlékezem, mindíg
voltam. Az igaz, hogy az emlékező tehetségem rossz: valószínű, hogy a
halálomra sem fogok emlékezni.
No de azért nekem is vannak halottaim, csakhogy olyan szerények, hogy
nem is mondták meg, hová temetkeznek.
Négy jóbarátom; három öngyilkos és egy, a kit mások gyilkoltak meg.
Koszorút nem kívánnak tőlem, és ezt jól teszik, mert még nem kaptam ki a
havi fizetésemet; hanem hogy mégis ne panaszkodjanak, hát gyújtok nekik
négy darab milligyertyavéget, a mit eltettem a gyertyatartó fenekéről
már régebben…
Ilyen monologot tartottam halottak estéjén, mikor hazatértem a
Kispipából. Belebújtam a hálókabátomba, szépen előszedtem a négy
gyertyavéget az éjjeli asztal fiókjából, odatettem az asztalom négy
sarkára és meggyújtottam.
Azután szent áhítattal tettem föl a hálósipkámat; rágyújtottam egy
latakiával töltött csibukra; az asztal közepére odatettem a theafőzőt,
lángra lobbantottam a spirituszt és beledültem a puha karosszékembe.
Olyan ünnepélyes volt az a bágyadtan égő négy kis gyertya, a violaszín
lángrongyokat rebbentő theafőző, a víznek halk sustorgása és az őszi
szél be-behangzó panasznyöszörgése.
Lámpa nem égett a szobában. A sarkokban sötét árnyak guggoltak. Szinte
vártam, hogy megjelenik Fauszt fekete komondora, s elém lép valami sánta
Mefiszto.
Azonban e helyett más történt. A mint ott szívogatom és kilehelgetem a
csibukom latakia-illatát, egyszerre csak megberren a szekrényem tetején
az a régi rossz ébresztőóra, a mely már évek óta hallgat, és kívülről a
tornyok órái mélán konogják el a tízenkettőt.
E pillanatban kékes ködgomoly száll föl a szoba közepéből és kiválik
belőle lassan, hangtalanul négy lepedőbe burkolt csontváz. Leülnek némán
a négy reszketve lángoló gyertya elé az asztal négy sarkához.
Hideg verejték ült ki a homlokomon; a csibukomat bágyadtan eresztettem
le a földre s ott ültem erőtlenül, mozdulatlanul, mint a szélütött.
A négy vigyorgó halálfej összefordult, azután az egyik csontváz kiemelte
csontkezét a lepedőburkolata alól és az asztalon keresztül felém
nyujtva, köszöntött:
– Szervusz!
Tompa, zenétlen lehelletszerű hang volt. Hideg és nehéz kriptalég
érintette az arczomat.
Nem akartam félénknek látszani; összeszedtem idegeimnek meg nem meredt
erőit és elfogadtam a felém nyujtott kezet.
Brr! Milyen fagyos volt a csontdarab! A vékony csontújjak hideg acélként
vágódtak a kezembe.
– Szervusz! – rebegtem és kérdezni akartam, hogy kihez legyen
szerencsém, de a lélekzetem nem volt elég erős ahoz, hogy hangot adjak
vele.
– Talán nem is ismersz? kérdezte épp oly kriptai, tompa hangon a másik.
Fejemmel intettem, hogy nem.
A jobbomon ülő folytatta:
– Megéreztük a sírban, hogy meg akartál bennünket látogatni. Láttuk a
földön és a falakon át, hogy gyertyát gyújtottál az emlékezetünknek, hát
azért jöttünk el.
– Ti volnátok az én barátaim? – kiáltám, mikor a félelem lidércznyomását
enyhülni éreztem a mellemen.
– Azok vagyunk – folytatta a baloldalomon ülő. – Elhiszem, hogy nem
ismersz reánk: ezt a kemény pofát idefönn azelőtt bőr alatt viseltük.
Valami különös érzés kaczagni késztetett.
– Eszerint – legyetek szivesek újra bemutatni magatokat, legalább hadd
tudjam, melyik melyitek; mert bizisten olyan egyformák vagytok, mintha
egy anya szült volna benneteket.
– Egy anya, először: a föld; – donogta egyszerre mély, rezgéstelen
hangon mind a négy.
Azután megnevezték egyenkint magukat.
– Én vagyok a Pista.
– Én a Kálmán.
– Én meg a Laci.
– Én a Józsi.
Pillanatnyi csend támadt. El voltam fogódva az élő és halott között
hirtelen föltűnő különbség hatásától. Én istenem, hát ez a sárga,
agyagszínű csontarcz ugyanaz volna azzal az adóniszképű Pistáéval? Azok
a sötét csontodúk a Kálmán ábrándos búzavirágszín szemeit
helyettesítenék? Az a fülig vigyorgó fogsor – az volna a Laci
szépmetszetű rózsás szája? És Józsinak egészségtől duzzadó pirospozsgás
orczája az az okkerszínű száraz, redves csont, a melynek kiálló szálkái
olykor beleakadnak a lepedő szálaiba? – Ezeket elhinni idő kellett.
De végre is hát ujság-e ez? Most tudom-e először, hogy a földben porrá
lesz a szirom s kóróvá az illatnedvű rózsaág?
Elűztem magamtól a nehéz gondolatokat.
– Igyatok hát fiúk! – mondám és elővettem a rumot az asztalfiókból.