– Van is nekünk gyomrunk! – szólt Kálmán.
– Csak igyál magad!
Józsi nem szólt, csak kaczagott. Fogai rémesen zörögtek.
– Az ördögbe! ne ijesztgessetek hát, hiszen egyik rémületből a másikba
esem.
Erre mind a négyen elkezdtek kaczagní, úgy, hogy minden csontjuk
ropogott, kopogott belé.
Azután egyszerre elhallgattak mind a négyen; s nekem épp oly félelmes
volt most a hallgatásuk, mint előbb a kaczagásuk.
Pista komoly hangon szólt hozzám:
– Ne vedd rosznéven pajtás, hogy különösnek találjuk a félelmedet;
látod, mi ott a föld alatt megszoktuk már egymás arczát és nem ismerjük
a félelmet. Nem azért jöttünk hozzád, hogy rémítgessünk, hogy hosszú
órát csináljunk neked. A te jószívű megemlékezésed vont ide minket.
Látod, a szeretet az csupán, a mi a föld alatt lakókat összeköti a
földfölöttiekkel. Van egy ünnepünk esztendőnként, azt mi sóvárogva
várjuk odalenn. Az a boldogabb, a kiről többen emlékeznek meg ezen a
napon. Mirólunk nem emlékezett meg kívüled senki; a sírunk beomlott;
vadvirág font rá koszorút és kereszt nem vet árnyat reánk.
– Nekem volt keresztem, szólt Józsi, de egy szegény sírásó ellopta
tüzelőnek. Az ilyen sírrablót meg szoktuk látogatni minden éjen és
sárgára festjük az arczát, fehérre a hajszálait; de ennek a sírásónak
békét hagytam, mert a felesége ágyat feküdt és fa kellett neki, hogy
megfüröszthesse a gyermekét!
Pista folytatta:
– Hát eljöttünk hozzád, hogy érezzük annak a gyertyának melegét, a
melyet a baráti szeretet gyújtott nekünk, s mivel jóbarátunk voltál,
boldoggá tegyünk.
– Mivel? kérdeztem meghatottan.
– Azzal, hogy levigyünk közénk a boldog álmok országába.
– Az ördögbe is, ezt nem óhajtom!
– A lelked, az óhajtja, csupán a véred irtózik tőle.
– Fiatal vagyok még, 25 éves.
– Hát aztán?
– Reménylem, hogy van jogom élni.
– Szeretsz élni?
– Hogy a pokolba ne szeretnék! hiszen nem krumplinak születtem, hogy
mindjárt a föld alá bújjak!
– De látod a föld alatt olyan jó. Testünk minden atomjának porszemmé
változása egy-egy napokra nyúló kéj, a visszaomlásnak folytonos
gyönyöre.
– Köszönöm alásan; de hát mikor aztán már nincs minek fogyni, mikor már
egészen porrá változtatok?
– Akkor egyenkint érez minden porszemünk. Akkor fölhajtunk a virágok
gyökerében a légre, kapunk és adunk illatmámort, érezzük a napsugár
csókjait, értjük a csillagok ábrándját, hallgatjuk a szellő édes regéit,
a vihar rapszódiáit, lelkes deklamációját; keblére tűz az ifjú szűz, s a
gyönyörtől aléltan hallgatjuk szíve dobogását.
– De hátha nem valami ifjú _szűz tűz_, hanem valami vén csoroszlya?
– Előttünk nincs útálatos lény; a ki virágot ölel a keblére, abban
mindíg találunk ölelni valót. Óh! a vén szűzekben is van gyönyörvágy, a
mely megosztódik velünk!
– Köszönöm, én nem szeretem a vén szűzeket!
– Dehát millió alak vár reánk: ha porunkat ölbe kapja a szél és viszi
más tájakra, kihajtunk a pálmában, átkúszszuk a vad erdők országát a
liánok derekában, fehér fürtjeiben.
– És ha belepottyantja a poraitokat a szél a tengerbe?
– Ott sem ér új halál; a korall vérvirágán hallgatjuk a hullámok
zenéjét, csigáknak ábrándját, az örök vizeknek orgonamorajlását.
– De hát tegyük föl, hogy valami naspolyafa szívja föl a porotokat,
azután a naspolyafát kivágják és tűzre teszik, – mi lesz belőletek?
– Óh akkor sem enyészünk el; lehet, hogy a porunk újra megoszolhat; a
tűzben új gyönyör a megoszlás; fölszállunk a füstben, melegszünk a
hamuban és várjuk a folytatást.
– Köszönöm, nem akarom, hogy répafőző katlanokat fűtsenek velem!
– Minden porszemünket összeköti egymással bizonyos érzés, a nagy
természet életerejének folytonos érzése. A porban, a földben fájdalom
nincsen, csak alakváltozás. Csak a test, a vér és hús éreznek
fájdalmakat. Mi tudjuk ezt, a kik már boldogok vagyunk!
– Nem írígylem a boldogságtokat!
Kálmán vette át a szót:
– Rosszul beszélsz, barátom. Látod, én idefönn festő voltam. Rajongtam
és nyomorogtam üres ideálokért. Ráfael «Apotheosis»-e előtt térdre
nyomott a genie iránt való tisztelet és bámulat érzete; most ha nézem a
festményt, csak festéket látok, színes porszemeket, a miket a festői
ügyesség kevert olyan harmoniába, mely az emberi fölfogásnak tetszik. A
miloi Venusban nem ideálizált nőalakot látok, hanem faragott követ, és a
dicsőség, a művészi szép iránt való lelkesülést a csöndes őrültség egy
nemének tartom, Művésznek, baromnak, egy földbe omlanak a csontjai és az
agyvelő kihültével megszűnik minden különbség.
– Nem kívánok ilyen egyenlőséget!
László folytatta:
– A földben nincs betegség.
– Én itt is egészséges vagyok.
– Nincs szenvedés, kín, fájdalom.
– Semmi bajom sincsen.
– Hitelezők nem zavarnak.
– Ki tudok velök egyezni idefönn is.
– Nem kell verejtékezni a munkában.
– Nem vagyok izzadós.
– Nincs éhség, nincs csömör, nem kell kenyér.
– A kispipában étkezem és nem eszem kenyeret soha, csak császárzsemlyét.
– Nagyon oktalan a félelmed, barátom! Látod, mikor én föllobbantottam a
pisztolyom porát, abban a pillanatban megszűnt minden szenvedésem.
Valami végtelen kellemes nyugalomba sülyedtek idegérzést vesztett
tagjaim. Hasonló volt az földi életem legédesebb szendergéseihez.
Agyammal nem gondolkoztam többé, testemnek miriád atomjába szállt az
élet; szemek nélkül láttam, – és tisztábban sokkal. Bele tudtam nézni a
napba, láttam a csillagokat, a csillagokban életet; keresztülláttam az
embereken, mint a legtisztább üvegen. Mikor apám zokogva borult fölém,
így gondolkoztam: «Szegény apám! Milyen kár, hogy fájdalmat okoz neki a
tehetetlenség érzete által összesajtolt könyzacskók omlása és
agyvelejének vértólulása!…» Azután érdekes volt a bonczolásom. A kés
hiába mélyedt a mellembe, hiába szedte ki az orvos a tüdőmet, szívemet,
azért én éltem abban is, ebben is. Csupán az volt kellemetlen, hogy úgy
lefűrészelte a koponyámat, mintha dohánytartónak akarnám használni a
sírban; e miatt szűntelen vigyáznom kell, nehogy belecsöpörögjön az eső.
Ezeket mondva, Kálmán levette a koponyája felső részét és kaczagott.
Azután odatette az asztalomra és így szólt:
– Ha akarod, neked adom, jó lesz hamutartónak!
– De kérlek!
– Óh! az engem nem zseníroz, – legalább veled leszek!
Józsi közbeszólt:
– Feleded, hogy el akarjuk vinni?
– Igaz. De mit gondoltok, ha ez a fiú mégis élni akar, nem lenne jobb,
ha itt maradnánk?
– Hogyan?
– No hát verünk négy szöget a falba, azután ráakasztjuk magunkat. Így
legalább vele leszünk mindíg.
– Nem bolondultatok meg! Mit szólna a takarító asszonyom, meg a ki
bejönne hozzám, ha ott látna fityegni benneteket a falon?
– Igaz; – mondá Pista – e szerint nincs más hátra, mint hogy velünk
jőjj!
– De mondtam már, hogy nem akarok!
– Örök boldogság vár reád!
– Nem kérek belőle!
– A földi kín jobb, ha rövid!
– Reményeim vannak!
– A legszebb remény teljesülése sem olyan szép, mint a földalatti
porélet! A vágyak egymás nyomába hágnak; betelt remények ölén, agymunka
nélkül, nem nyugszik az ember!
– Hagyjatok nekem békét! Nem szeretem a sarat, akkor sem, ha be vagyok
rugva. Nem bolondultam meg, hogy a ti kedvetekért meghaljak. Beszéljetek
másról. Aztán itt a szivar, gyújtsatok rá; a füsthöz nem kell gyomor,
hanem az ilyen ostoba beszédekhez kell.
Mindezt már haragosan mondtam s elhatároztam, hogy kidobálom az én
csontos barátaimat, ha még sokáig okoskodnak.
A négy sírlakó összenézett. Tanácskozni kezdtek rólam, – nélkülem.
– Ennek a fiúnak fogalma sincs a mi boldogságunkról – szólt Kálmán. –
Hát itt hagyjuk-e őt, hogy szenvedjen a tudatlansága miatt?
– Egy életet átkínlódni nagy dolog! – jegyezte meg Pista.
– Én azt mondom, – szólt Jóska, – hogy ne adjunk semmit az
ellenkezéseire; majd ha odaát lesz velünk, megköszöni, hogy elvittük.
– Nos?
– Vigyük!
Én a félelemtől és borzalomtól lenyűgözve ültem a helyemen. Kiáltani,
sikoltani akartam segítségért. Szerettem volna rájuk taszítani az
asztalt és összetörni őket darabokra, porrá, de hasztalan, még
lélegzetet venni sem volt erőm.
A magasan föllobogó spiritusz kékesfehér lángját a szél által kinyitott
ablak légrohama feléjük sodorta; ők észre sem vették, én eliszonyodva
láttam, hogy beszéd közben beszívják és a szemeik üregén eresztik
vissza.
Vaserős kezekkel ragadtak meg engem; kiszakítottak a székből és vittek
* * * * *
Nem ajánlom senkinek, hogy halottak estéjén gombóczot egyék vacsorára!
Begeken Kelemen gyémántjai.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.
Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden neki fogtam,
szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken
betanulták, szombaton…
Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!
Darabom címe volt: «=Begeken Kelemen gyémántjai.=»
Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig
dolgoztam rajta.
Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel,
logikával, meglepetésekkel.
Szakítottam a sablonokkal: kilencz fölvonásban írtam a darabomat, s
ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.
Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; 2-szer megmérgeztettem, 4-szer
megorgyilkoltattam, 3-szor vízbedobattam, 1-szer megöngyilkoltattam,
1-szer nyársrahúzattam, és 1-szer megtettem népfőlkelőnek Paraguaiban.
Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, u.
m.: egyszer megscalpozták Braziliában, egyszer megette a czápa a Sárga
tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer
bepáczolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett és
negyvenkétszer tolonczolták ide-oda a föld kerekségén.
Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese
volt, mint Sekszpirnek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is
akartam vele főzni minden drámaírót, a kinek a neve a világ teremtésétől
egész mostanig megfordult a színlapokon.
A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröcscsét
Kokáliában fölakasztják.
A nézőtéren készül az akasztófa; kilencz vörös posztóba öltözött hóhér
hurczolja elő az elítéltet és archimedesi csigasoron húzzák föl az
akasztófa tetejére.
Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató
azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet «töröljük.»
Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult
deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.
A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok _e_ betű van benne, lenne
inkább _Bagakon_ vagy _Bogokon_ Kelemen, de erre azt feleltem, hogy
fogalma sincs a jó nevekről.
A színtársulat többi tagjaí már a második fölvonásnál úgy berugtak, hogy
egekig magasztalták a darabomat.
A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a
negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.
Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint 9 tizedrészét
törülni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az
előadásnak.
Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, a mit kívánok, mert a
darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem
bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólanak a többi laikusok, nem
törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy
_zsufolt háza_ lesz.
A ki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az
megérti, hogy miért fogadta el _Zsebeházi_ Károly igazgató a darabomat.
Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez és hatféle
positurában levétettem magamat.
Legjobban sikerült a Heine-féle posé: lecsukott szemek, ökölre
támasztott félorcza, melancholikus arczvonásokkal.
3 fényképész-kirakatban és 32 bolti-kirakatban ragyogott az arczképem
ezzel az aláírással:
_Zelenváry Balambér._
_A «Begeken Kelemen gyémántjai» című dráma szerzője._
_Ára 25 kr._
Hölgyek, urak, kofák, hordárok és inasok bámulták. a fényképemet.
Sajnos, hogy csak egy példány kelt el belőle, azt is magam vettem.
Óriási plakátok lepték az utczákat; s hirdették a dicsőségemet a
következő szavakkal:
!!!ITT ELŐSZÖR!!!
=Új látványos nagy dráma Zelenváry Balambértól.=
Évadbérlet 43. =Kukondvárosi Színház.= Havibérlet 13.
Péntek, február 13-án
=Begeken Kelemen gyémántjai.=
Eredeti új, nagy látványos dráma 9 fölvonásban.
Írta: =Zelenváry Balambér.=
SZEMÉLYEK:
_Begeken Kelemen_ Komjáthy J.
Első felesége: _Elvira_ Závodszky Teréz.
Második felesége: _Ludmilla_ Laczkó Aranka.
Öcscse: _Begeken Habakuk_ Somogyi K.
Fia: _Jónás_ Balassa J.
_Beretva Herkules_, hóhér Mikei L.
_Roppantó Halmahágy_, segédhóhér Kiss F.
_Nyekkentő Dudárius_, hóhérinas Dálnoki.
_Kirántott Jeremiás_, hittérítő Polgár S.
_Dudva Bagovecz_, konzul Sándor E.
_Pogacseff Ipokoff_, muszka tábornok Joó K.
_Ylang-Gilang_, kinai biró Tordai.
_Ingalló-Gingalló_, felesége Sarkadi B.
_Ungurgyu Bagurgyu_, szerecsen király Erszényes.
_Tapajó Makajó_, minisztere Halmi.
_Bájó Táró Tarinda Makarinda_, felesége Górné.
Nép, zulúk, testőrök, inasok, kreizlerek, tűzoltók, eszkimók,
papagájok, emberevők, indiánok, papok, népfölkelők, tengerészek,
angolok, hóhérok, németek és kutyák.
Az első fölvonás történik 1803-ban Portugáliában, a II-ik hat
évvel később Braziliában és az északi sarkon, a III-ik
Szerecsenországban és Varsóban stb.
Természetes, hogy valamennyi személyt nem lehetett kitenni a színlapra,
mert a színtársulatnak tagjai nem voltak többen, s a többi 128 szereplőt
műkedvelők pótolták, magam is beállottam szükségből gorillának, bár ezt
nem tettem a színlapra.
Azt hiszik kérem, hogy drukkoltam? – Nem én: meg voltam győződve arról,
hogy a darabom óriási sikert fog aratni.
Annyira bizonyos voltam ebben, hogy még délelőtt fogadtam egy talyigást
a koszorúk elszállítására. Azt mondtam neki, hogy este 9 órakor álljon a
szamarával a színház elé.
Minthogy a gorilla csak az 5-ik fölvonásban szerepelt, kiszámítottam,
hogy csak úgy tíz óra tájban kell beleöltöznöm a majombőrbe, addig
magamon tarthatom a szalonruhát, s amikor kitapsolnak, ebben jelenhetek
meg a függöny előtt.
Délután megberetválkoztam, azután vettem hitelbe egy pár lakk-cipőt, egy
pár mansettát és egy új inggallért. Este fél 7-kor beültem a Korona
vendéglőbe és megrendeltem az egész étlapot.
Mikor a színházba mentem, már a karzaton ott volt minden hordár, kofa,
baka, pesztonka, csizmadialegény és tömérdek gyerek. A földszinten
gyülekeztek a diákok és nehány úri pár.
Az öltözőben bajuszokat és szakállakat raggattak a szinészek és szokás
szerint szidták a borbélyukat.
Fölmentem a színpadra és lestem a függöny egyik hasadékán, miként
gyülekezik a közönség.
Az orchester-mélyedés sarkában már ott állt a hordár, a kit én rendeltem
oda azzal a koszorúval, a mit magam csináltattam ezen fölírással:
«_Zelenváry Balambérnak: zsení, alkoss tovább!_»
Végre fölhangzott a zenekar indulója; magam választottam ki Liszt
Ferencz Rákóczy-indulóját. Csudálkozva hallottam, hogy a dob nem ágyúz a
zenében, az igazgató magyarázta meg, hogy zálogba kellett tenni a nagy
dobot, mert különben nem tudták volna kiváltani a zálogházból a
trombitát.
A függöny felgördült.
A közönség előtt ott állt Begeken Kelemen egy szalon közepén.
Homlokára tette a mutató újját és szép jambusokban így kiáltott:
A drága kincs hová, hová tüne? Találni nem tudom sehol, sehol!
Az ég, ha kérdem, nem felel reá! S a föld, s a vad pokol
hallgatva áll! Gyémántjaim, szép csillogó kövek, Megőrülök! a
lelkem ködbe görnyed!
Inas (_belép_):
Mi az uram, min lelked tébolyog?
Begeken:
Te känguruh, a szádat fogd be most! S hogy megjegyezd, im vedd
tenyéremet!
(_Nyakonvágja az inast._)
Most belép az első felesége.
Elvira:
Mi szörnyű csattanás: lövés vagy a Csordásnak ostora?
Begeken:
Orczád vágányát fogd te is hamar, Mert megtudod, mi csattant e
helyen.
Elvira (_elájul_).
Begeken:
Ah Elvira, te meghalál? Valál? Megyek világba! Senki nem talál!
(_Fölveszi a bundáját és megy._)
Innen kezdődik a bonyodalom: Begeken, azt hiszi, hogy Elvira meghalt, s
világgá megy. Útközben újra megnősül. Tahitiben elveszi egy
szafaládégyárosnak az özvegyét. Elvira utána megy, de mindenütt egy
várossal hátrább van. Begeken keresi a milliókat érő gyémántokat, s e
közben fiai születnek és unokái.
50 esztendő mulva éri utól Elvira, akkor megölik egymást és kisül, hogy
Begekennek sohasem voltak gyémántjai, hanem csak álmodta, hogy vannak, s
mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban vesztett el gyémántokat.
Persze, ezt már akkor tudta volna meg a közönség, mikor pirkadni kezd a
hajnal.
Sajnos, hogy a közönség nem értette meg a drámámat.
Az első fölvonás után morgás hangzott a színházban. Egy árva tenyér sem
ütődött össze. Még csak a saját koszorúmat sem kaphattam meg a
hordártól.
A második fölvonásban volt egy derült epizód. Ugyanis a talyigásom
megúnta odakünn a várakozást és engemet keresve, betévedt a színpadra a
zulukafferek közé, éppen akkor, midőn a zulu keményítő gyáros így kiált
egy kundsaftjára:
– _Ki vagy te, kétlábú barom?_
Az én talyigásom ráfelelt:
– Én _Pisze Gyömbér_ János vagyok a felsőtanyárul. Mán egy órája, hogy
itt állok a szamarammal, osztán várom azta zurat, hogy vagy aggyék
foglalót, vagy eemék, mer mán a hideg görcsöt húzott a talpajimba!
Daczára ennek a sikerült epizódnak, a közönség a második fölvonás után
rettenetesen dühöngött. Jól hallottam, midőn azt kiabálták, hogy:
«Szörnyű szamárság az egész!» «Pénzcsalás a publikumtól!» «Adják vissza
a jegy árát!»
Én leültem egy sarokba a kulisszák mögé és itt reszkettem, bágyadoztam
egyedül.
Mikor a harmadik fölvonást megkezdték az akasztási jelenettel, a
közönség fölrohant a színpadra, kiszabadították az elítéltet és elverték
először a hóhérokat, azután a színtársulatot.
A színtársulat engem vert el, én a talyigást vertem el, a talyigás
elverte a szamarát, a szamár megrugta a talyigást, – olyan óriási
zenebona lett a vége az én drámámnak, hogy még most is sokan sántítanak
e miatt Kukondon!
Czukorka.
Lelkendezve rohant be hozzám a nagynéném szolgálója:
– Tessék azonnal jönni!
– Baj van?
A leány nem tudott felelni a könnyeitől, csak a kezeivel intett, aztán
visszafutott.
Kiugrottam az ágyból és magamra kaptam a ruháimat.
Az előszobában a nagynéném zokogva borult reám.
– Szent isten! mi történt?
– Ő beteg!
– A kutya?
Indignálódva emelte föl arczát.
– Az ebke.
– Mi baja van?
– Vége! – kiáltott kétségbeesetten.
– Megdöglött?
– Ő nem döglik!
– Hát meghalt?
– Még nem, – de istenem mi lesz vele?
Kinyitotta az üvegajtót és bevezetett a szobába.
Fehér, lágy párnán, félig letakarva egy selyempaplan sarkával, feküdt a
sárgaszőrű kutyus, mellette pedig az orvos állt, a nagynéném háziorvosa.
– Ugye rosszul van a kis jószág? – szólt a nagynéni könyezve.
– Bizony, felelt az orvos – erős katarusa van.
– Meg fog halni, ugy-e?
– Dehogy hal meg, majd kiheveri a baját!
– Kérem ne titkolódzék, mondja meg őszintén.
– Nem szoktam titkolódzni.
– De hisz ön meg se nézte még jól!
– Nem szükséges jobban megnézni.
– A pulzusát sem tapogatta meg!
– Kutyáknál az nem szokás.
– Bocsánat, ő nem olyan eb, mint a többi.
– Elhiszem, nagysád.
– Hát mit tanácsol, kedves doktor úr?
– Csak húst neki és minél kevesebb tésztafélét.
– Orvosságot nem kap?
– Szükségtelen.
– Hát a fejét ne kössük be?
– Mivel?
– Vizes kendővel.
– Fölösleges.
– De kérem olyan forró. Tapintsa csak.
– Forró az mindíg. Csak tessék azt megtartani, a mit mondtam, és
biztosítom, hogy a kis kutya…
– Kérem!
– Nohát ebecs, vagy ebke, ha úgy tetszik; néhány nap mulva úgy eszik,
mint egy farkas. Most az a baja, hogy a sok czukorral elrontották.
– Te rontottad el! – kiáltott a nagynéni szemrehányólag nézve reám.
Én nagy bűnösként horgasztottam le a fejemet.
– Sohasem teszem többé!
Az orvos köszönt és távozott.
A nagynéni betette utána az ajtót s így szólt hozzám:
– Nem bízom ebben az orvosban.
– Miért?
– Nem veszi elég komolyan a betegséget.
– A mi nem komoly, azt nem is lehet komolynak venni.
– Nem komoly? Nézd ezt a szegény teremtést, milyen bánatos!
– Sőt ellenkezőleg, nagyon is kedélyesen mosolyog.
– Eredj, te kegyetlen! Neked sohasem volt hozzá jószíved!
– De néni!
– Ha én meghalok, mi lesz belőle? Kidobják az utczára!
– Bizony nem is ültetik a kanapéra.
– Ott szedheti a csontokat!
– Bizony nem is süttetnek, főzetnek neki, mint a néni.
A nagynéni szemei újra megteltek könyekkel. Odament a kutyushoz,
gyöngéden megigazította rajta a paplant, azután kezét a Czukorka fejére
téve sírdogált.
– Istenem, istenem, mi lesz te belőled, te kis árva!
(18 esztendős vén csahoncz!)
Aztán hirtelen fölkiáltott:
– Ráíratom a házamat!
– A házát? Melyik házát?
– Mind a két házamat.
– Hát énnekem akkor mit hagy?
– Neked semmit! Te úgy is megélsz, de a Czukorka nem él meg olyan
könnyen. Ezt az emeleti három szobát neki hagyom. Az alsó két lakás
jövedelmét egy asszonynak, akinek az lesz a dolga, hogy mindennap
etesse, kétszer megsétáltassa, nyáron megnyírassa, télen pedig
vattás-bundácskát csináltasson neki.
– Hát a másik házzal mi lesz?
– Azt meg az orvosnak hagyom. Nem ennek a szívtelennek, hanem egy derék,
jó orvosnak, a ki nem röstelli megtapintani a pulzusát.
– Dehisz igy engem kinulláz!
– Meg is érdemled! A ki nem szereti a Czukorkát, az nem szeret engem
sem! ergó te engem nem szeretsz, hát alászolgája!
– Már hogy mondhatja azt, hogy én nem szeretem!
– Szereted? Hát szeretet az, hogy csak kutyának nevezed, mintha bizony
valami falusi kutya volna! ha a szobában nem vagyok, meghúzod a farkát;
ha a kanapén fekszik, leugrasztod a földre; ha énekel, azt mondod, ugat.
Te roszszívű! Te már meg is gyilkoltad volna!
– Hát nem vettem-e sokszor az ölembe?
– Esztendőben egyszer.
– Nem símogattam-e a fejecskéjét?
– Csak azért, hogy a fülét meghúzhassad.
– Nem hoztam-e neki mindennap czukrot?
– Látszik, miért hoztad: meg akartad mérgezni vele.
– Én megmérgezni? Most sincs annak semmi baja. Czukorkám, gyere ide!
A kutyus fölemelte a fejét és a paplan hullámzásáról látszott, hogy a
farkát csóválja.
– Jézus Mária, még fölugrasztja!
Odafutott az ágyhoz és ráhuzta a paplant. Azután limonádét kevert és
odavitte neki.
Valószínűleg sok czitromot kevert bele, mert a kutyus alig hogy
belekóstolt, egyszerre fölhúzta a szája szélét és vicsorgott.
– Majd én tartom a fejét, – szóltam, és én is odamentem az ágyhoz.
A farkavége ki volt a kutyusnak a paplan alól.
Félig rátérdeltem az ágyra, azután mikor a nagynéni a limonádét öntötte
neki, hirtelen odanyomtam a térdemmel a kutyus farkát az ágy széléhez.
Ijedtében bekapta a fogaival a nagynéni kezét.
A néni fölsikoltott és eldobta a poharat és elképpedve tekintett a
kutyára.
– Kérem, – szóltam gúnyosan – ne haragudjék rája, hiszen csak kezet
csókolt.
– Megharapott!… Nézd megharapta a kezemet! Oh!
– Bizony szerencse, hogy le nem harapta. Csókolja meg érte! Mondhatom,
művelt kis kutya, úri familiából való; látszik, hogy az apja egy angol
úri családban nevekedett, az anyját pedig egy bárónő becézte;
ráírathatja a házait, csináltathat neki bugyogót, meg süttethet neki
pecsenyéket!
– De nézd, kérlek, vérzik is a foga helye!
Komolyan és aggodalmas arczczal néztem meg a lámpánál a nagynéni kezét,
azután látszólagos megindulással mondtam:
– Néni, kegyed meg fog veszni!
– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.
– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?
– Még nem.
– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!
– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!
– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a
bestia!
– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!
– Én nem merek hozzányúlni.
– Istenem, istenem! csapd agyon _ezt a kutyát_.
– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.
Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.
* * *
Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén.
Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló
kis fején egy picike babérkoszorút tartott.
Két bika.
Nyaraltam.