=halotthamvasztás= csekély díjért történik. Azok számára, a kik az
utolsó pillanatban visszalépnek, ajánljuk legújabb =férfi és női
divat=-raktárunkat._
Hangszini Kelemen megjegyezte magának azt az utczát és számot, azután
egyenesen arra fordította a teste elejét.
Léggel töltött gummisarkainak segítségével gyorsan ott termett.
A mint a küszöbre lépett, a kaput egy rejtett rugó nyitotta föl előtte.
Az előszobában egy inas állott, a ki így szólt Hangszini Kelemenhez:
– Szíveskedjék egy pillanatig türelemmel lenni, a doktor úr éppen egy
hölgyet expediál az angyalok közé.
Ezeket mondva, félrevont az inas egy kis függönyt a falon és így szólt:
– Ha úgy tetszik, tanúja lehet a gyors és biztos kivégzésnek.
Hangszini Kelemen odaállt a kis kerek ablak elé és benézett.
A sárgarezes fényes villamgép előtt egy szép halavány hölgy ült.
Eligazította a homlokán a fürtöket, azután az orvosnak 10 drb aranyat
nyujtott és így szólt:
– Tehát kérem!
– Isten önnel asszonyom! – szólt udvarias meghajlással az orvos és
megnyomta a villamgép rugóját.
A következő pillanatban a szép halavány hölgy lezárta a szemeit és
mosolygott.
Az orvos intésére két díszesen öltözött inas lépett elő a szoba
hátteréből. Ezek gyöngéden megfogták a hölgyet és kivitték.
Hangszíni Kelemen tudta azt, hogy ez is reklámkomédia. A hölgy
viaszarczú automat s úgy az aranyok, mint a mosolygás neki szólnak.
Mindazonáltal nem mondott le a szándékáról. Intett az inasnak és a
kitárt ajtón belépett.
Dr. Sypirz, egy vörösszakállú szemüveges csontos ember, hajlongva
sietett eléje.
– Ne komédiázzunk, – szólt komolyan Hangszini Kelemen, – itt van a
tárczám, van benne egy forint és 3 zálogczédula egy óráról és két
gyűrűről. A rajtam levő ruhát ezelőtt 3 nappal vettem 38 forintért. A
csontjaimért a spodiumgyárban, egyéb testrészeimért a szappanfőzőnél kap
5–6 forintot.
– Kérem, ön egy kissé sovány, – jegyezte meg az orvos.
– A fogaim egészen épek, 10–15 forintot kap értök, én 40 forintért
rakattam a mult télen. De elvégre is nincs mit beszélnünk, ön tudja, mit
érek, kérek egy adag villámot.
– Előbb tessék aláirni ezt a nyilatkozatot, – szólt az orvos és a
következő sorokat nyujtotta egy papiroson Hangszini elé:
_=Nyilatkozat.=_
_Alul nevezett kijelentem, hogy a saját akaratomból végeztetem ki
magamat =dr. Sypirz= jóhírű villámos által, a kit egyúttal =gyors=,
=kellemes= és =biztos= eljárásáért a desperált közönségnek a más
világról is ajánlok._
Hangszini Kelemen minden ellenvetés nélkül jegyezte alá a nevét, a
melyhez a háttérből előlépő két díszesen öltözött inas is odajegyezte a
nevét tanuképen.
Az orvos egy udvarias kézintéssel helyet kínált a vendégének.
Hangszini beleült az üveglábú karosszékbe.
Az orvos odaállt a géphez.
Megnyomta a villámszabadító gombot.
Hangszini egyet rugott.
Meghalt.
*
Öngyilkos hajlamú urak és hölgyek, inasok és borbélylegények!
Beláthatják önök, hogy a mostani gyarló eszközeinkkel nem érdemes
magunkat meggyilkolni.
Várjuk meg tehát, míg a fönt leirt módon vethetünk véget az életünknek –
a jövő évezredben.
II. A jövő évezred marhái.
Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred,
a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés
nagyobb gondot fog fordítani.
Akkorra a csordások akadémiájából művelt _csordászok, marhászok,
ökrészek, borjászok és tehenészek_ fognak előkerülni.
Ezek diplomás emberek lesznek. Czvikkert, cilindert és frakkot fognak
viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú
urakat és asszonyságokat.
A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:
_Tehénlakosztály._
_Ökörkör._
_Bikamagánlak._
_Borjúnevelőintézet._
_Tinóképezde._
_Üszőzárda._
Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől
erkölcsi szempontból el lesznek különítve.
Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A
marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a
kanapékra fölrakni nem illik.
A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig
nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét
jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménynyel történjék.
Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert
hiuságánál fogva könnyebben leadja a tejet.
A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis
úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik
bájnyulványát a tehéni _kebelnek_, kihúzzák félméternyire is, mint a
gummielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a
melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul
s néha minden türelmét elvesztve fölrugja a fejődézsát a szénapadlásig.
A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a
borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a
tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem
bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje
egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével,
akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy
segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az u.
n. _eltejeltetést_.
Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a
jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.
A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva
a különböző tantárgyak között a _borjúnyelvre_. Az intézet udvarán tágas
hely lesz a borjútermészet ficzánkolásaira, a mely szintén a műveltebb
viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.
A ficzánkolások ugyanis ¾-es zenei ütemben fognak történni s akkorra már
egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «_Borjúkeringők_» címen.
Hogy ez a táncz illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.
Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.
Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint
most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják
nevelni.
Tekintve azt, hogy az úgynevezett _ökörbőgés_ a kellő zenei művelés után
szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját
céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.
Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak
s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.
Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a
marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.
Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt
voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció
történelmében az ökrök mindíg szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon,
hogy a míg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.
Én is mulattam Szent István napján!
Reggel éppen a török szultán háremének küszöbéig jutottam álmomban s a
kulcslyukon át a leggyönyörűbb és leggömbölyűbb hófehér lábacskákban
gyönyörködtem, midőn egyszerre olyan dübörgés riasztott föl a prózai
valóságra, mintha tizenhat sörös szekeret hajtottak volna végig a fülem
dobhártyáján.
Az ajtómon dörömbözött valaki.
– Ki az? – ordítok feléje, mint egy álmában megzavart oroszlán.
– Én vagyok! – felel egy ismeretlen hang.
– Ki az az én?
– Hát a Pista!
– Micsoda Pista?
– _Korsó_ Pista, a te régi pajtásod.
– Nem ismerem az urat.
Az idegen egy perczre elhallgatott, én pedig ezen idő alatt azon
gondolkoztam, hogy azt mondjam-e neki: «vigye már el az ördög innen!»
vagy azt, hogy: «uram! az ön becses személyének kedves jelenléte
fölösleges lévén, méltóztassék tisztelt énjét odábbítani!» – Hiába, az
ember nem tudja, kivel beszél: az egyik iránt gorombának kell lenni, a
másik iránt pedig udvariasnak.
Egyszer csak beordít az idegen:
– Hallod-e te Géza pajtás! Most jut eszembe, hogy engem nem is Korsó
Pistának hívnak.
– Hát mi a szösznek?
– _Krammer_ Istvánnak.
Hm! Hogy őt nem annak hívják, a minek mondta, hanem annak, a minek
mondja. Ez nagyon gyanús. Fölültem az ágyamban, azután szigorú hangon
ordítottam vissza:
– Hallja-e az úr? Én sem Krammer Istvánt, sem Korsó Pistát nem ismerem,
hát be sem eresztem az urat. Alászolgája!
Ezzel újra lefeküdtem és a fülemre rántottam a takarómat.
De az idegen nem tágított.
– Te Géza! – kiáltott erősen; – ha be nem bocsátasz, hát betöröm az
ajtódat.
Nohát erre már muszáj volt _kizárkózni_.
Egy vöröshajú, potrohos, alacsony ember ugrott a nyakam közé és miután
három szilvoriumos ízű csókot nyomott a képemre, megkapta a két vállamat
és rám kiáltott:
– Hát nem ismersz, te?!
– Bizony nem emlékszem, – szóltam zavartan és a háta mögött álló
asszonyra és a körülötte levő nagy rakás gyerekre néztem.
– Ejnye ördögadtát, hiszen együtt jártunk az elemibe.
– Az elemibe?
– Igen, igen, ezelőtt harmincz esztendővel. No csak nézz meg jobban: én
vagyok az a _vörös_ Pista, a kinek a fejét egyszer betörted.
Ránéztem. Az előbb _Korsó_ Pista, aztán _Krammer_ Pista, most meg
_Vörös_ Pista, aztán meg hogy én a fejét betörtem és hogy együtt jártunk
az elemibe, – mindez olyan furcsa volt nekem!
Hiszen igaz, hogy én jártam valamikor elemi iskolába, meg az is igaz,
hogy betörtem egynehány jóbarátomnak a fejét, de erre az arczra, ezekre
a nevekre nem emlékeztem.
– Hát tessék besétálni, – szóltam a váratlan vendégsereglethez.
– Megállj, előbb bemutatom a feleségemet: _Kitlikotly_ Juliánna, az apja
szinészdirektor volt; ezek meg az én sarjadékaim: mind fiú, barátom. Ez
a Karcsi, ez a Lajcsi, e meg a Palcsi, Jancsi, Jenő, Benő, Nándor,
Sándor, ez a legkisebb: Frici.
– Szép gyerekek, szép nevek, – tessék besétálni.
Bejött az egész állatsereglet. A három legkisebb fiút ráültették az
ágyamra, a többi bujósdit kezdett játszani az ágyam alatt. Az anyjuk
folyton kiabált rájuk, de a fiúk föl se vették, olyan iszonyú lármát
csaptak, csaknem megsiketültem.
– Öltözzél pajtás! – ordított föl a családfő.
Rávetettem magamat a székre, a mely alól irtózatos sikoltás hangzott:
odanyomtam egy gyereket.
– Jézus Mária! a Jenőm! – visított az anya s kihúzta a gyereket a
széklábak közül, azután odavonszolta a lavóromhoz és megmosdatta a
vértől.
Széjjel nyomtam a fülét.
– Katona dolog, – ordította a barátom, én pedig nekitámaszkodtam a
falnak és úgy öltözködtem állva.
– Miért jöttetek föl? kérdeztem a barátomat.
– Megnézzük a szent jobb-kezet, meg a népünnepélyt. Téged kérünk föl
vezetőnek.
No iszen ez szép mulatság lesz, gondoltam magamban és siettem
visszaszerezni a ruháimat, a melyek az ágy alól kerültek elő. Mosdani
már nem tudtam, a Jenő gyerek bepirosította a vizemet.
– Gyerünk! – ordítottam, miután felöltöztem és két gyereket kézenfogva
elindultam előre: Barátom és a felesége szintén két-két gyereket
vezettek, a többi három hol előttünk, hol utánunk szaladgált.
Miután az utczára értünk, a beszélgetésnek nem kellett olyan nagy hangon
folynia. Barátom elmondta az egész élete történetét, meg a feleségeét,
meg ennek apjáét. Nagyon érdekes volt, kivált ha úgy téli estén pipaszó
mellett, minden más mulatság hiányában hallgatta volna az ember.
Éppen tízet ütött az óra, mikor a várba értünk. Roppant nagy néptömeg
állta el az utat. A gyerekek szűntelen elmaradoztak vagy elkeveredtek,
minélfogva már a Pali barátom felesége nagyapjának érdekes történetét
nem hallhattam. Szüntelen a gyerekek neveit kellett hangoztatni.
– Barátom, – szóltam Palihoz – ha beljebb megyünk, a népár mind a
kilencz gyerekedet elragadja.
– Mit tegyünk hát? – kérdezte kétségbeesetten.
– Menjünk vissza!
– Az nem lehet! Nem azért fizettem hatvankilencz forint hetvenhárom
krajczárt a vonaton, hogy semmit se lássunk! Meg kell biz ezt néznünk
akárhogy is.
– Igen, ha hármunknak kilencz kezünk volna, de így nem tudom, hogyan
tartsuk össze a három gyereket, a kinek kéz nem jutott.
E pillanatban egy úri ember ment el mellettünk; a vadászkutyáját szíjjon
vezette.
Pali barátom a homlokára ütött, azután összehívta a gyerekeit.
– Fogd meg mind a hetet a gallérjánál fogva, mindjárt jövök, – szólt és
beszaladt egy boltba.
Kis idő mulva visszatért. A kezében egy gombolyag vastag spagétot
tartott.
– Gyertek ide gyerekek! szólt a fiaihoz és hurkot vetett mindegyik
nyakába.
A gyerekeknek először nagyon tetszett a mulatság, azt gondolták, hogy
lovasdit fog az apjuk játszani, de azután kényelmetlenül kezdték érezni
magukat; ki akartak szabadulni a rabságból. Azonban a találékony eszű
apa erős kézzel tartotta őket.
E közben mindíg beljebb haladtunk, végre átkönyökölhetetlen embertömeg
közé értünk.
– No ugy-e hogy nem látunk semmit? kérdeztem az apától.
– Dehogy nem pajtás, – fölemeljük a gyerekeket.
Jönnek, jönnek! – hangzott ekkor a csoportban és a hátunk mögött
egyszerre elzáródott az út.
A gyerekek kötelékébe belekeveredett egy svábasszony és rángatta
jobbra-balra a vastag spagétot, de hasztalan, annál inkább
belebonyolódott. A kilencz gyerek egyszerre kitátotta a torkát és
sikoltozott, bukdácsolt a svábasszony körül.
Pali barátom pofon ütötte a svábasszonyt, Pali barátomat pofon ütötte a
svábasszony ura. Az én kalapomat összetörték; a Nándor gyereknek
beütötték az orrát; a feleségéről lehasadt az új szoknya, – olyan lárma,
olyan bábeli zűrzavar támadt ott egyszerre, hogy alig birtam a kilencz
gyereket kihúzni a tömeg közül.
Pali barátom káromkodott; a felesége síránkozott; a gyerekek ordítottak;
én pedig a Jancsit locsoltam, mert úgy torkonszorította a spagét, hogy
elájult.
Miután úgy a hogy összeszedtük magunkat, azt tanácsoltam, hogy menjünk
át Pestre és ebédeljünk meg valahol. Beleegyeztek.
Csakhogy nem volt az olyan könnyü dolog, mint gondoltuk. Fölfelé még
egyre tódult a nép és az ilyen falusiak sehogy sem tudnak kitérni. A
kilencz gyereket folyton visszalökték, minduntalan neki mentek a
jövőknek és visszaestek a mi lábainkra.
Végre tudtam szerezni egy fiakkert.
Fölültettük a két nagyobb gyereket a kocsis mellé, mi pedig bepréseltük
magunkat a fiakker belsejébe. Nincs az a finoman összepréselt
szardellacsomó, a melyik olyan szorosan lenne együtt, mint mi voltunk.
Pali barátomról ömlött a veríték, a felesége ájuldozott, én pedig a
lábaimnak tönkretevésén keseregtem.
Mikor leszálltunk a «Hársfához» czímzett vendéglő előtt, csaknem
térdreborulva adtam hálát a jóságos Istennek, hogy véget értek a
szenvedéseim. El is határoztam, hogy az ebédet a lehető leghosszabb
időre nyujtom.
Tizenegy óra volt ekkor és a vendéglőben kívülünk senki. Helyet
foglaltunk a legnagyobb asztalnál és sört rendeltünk. A gyerekek
kettenkint kaptak egy pohárral. Persze azonnal összevesztek rajta; az
itta meg a sört, a melyik előbb hozzájutott.
– Mit csinálsz barátom? – szóltam Palihoz – hiszen gyereknek nem való a
sör. Ezek úgy berúgnak, hogy nem birsz velük.
Belátta, hogy igazam van. Rendelt nekik vizet, a miből aztán «folydogáló
patakocskát» rendeztek az asztalon és «zuhatagocskát» az asztal szélén.
Persze a gyerektermészet nyugtalan. Egy ideig megültek az asztal
mellett, de csakhamar más mulatságot találtak. Az egyik sétálni kezdett
a nagy teremben, utána fölugrott a többi is. Az apa hasztalan kiabált
rájuk, úgy látszik eljátszotta régen a tekintélyét. A gyerekek
befutkozták a termet. Összeforgattak mindent. Keresztül néztek a nagy
üvegpoharakon, fölálltak a székekre, kibontották a szalvétákat,
belenyomkodták az ujjaikat a sóba és a paprikába. A Nándor gyerek a
szemébe nyúlt a paprikás újjával, azután ordítani kezdett. A Jancsi a
Palcsival megevett egy csésze mustárt. A Sándor megivott egy üveg
táblaolajat. A Lajcsi ellopott három üvegraszlit. – Volt ott fölfordulás
olyan, hogy festeni sem lehet különbet. Végre a vendéglős és a kellnerek
helyre tudták terelni a gyerekeket. Az apa erősen hangsúlyozta, hogy
megfizet minden kárt.
Nagysokára megfőtt a leves. Azt gondoltam, hogy az evés elfoglalja majd
őket, de milyen hiába való volt minden reménykedésem! A mint a levest
eléjök adták, mindegyik cserét akart, később belekanalaztak egymás
levesébe, kivették ujjal a gombóczot egymás tányérából és ordítottak,
hogy forró a leves. A pecsenyével sem volt különben. Bezsírozták
egymást, marokra fogták a pecsenyét és sétálva ettek. A legnagyobbik fiú
hátrafeszelgett a széken, aztán hanyattestében lerántotta az egész
terítéket ételestől, mindenestől.
Ez volt a befejezés.
Pali barátom fizetett harmincz forintot az ebédért, azután mentünk ki a
városligetbe.
Úgy örültem, mikor kiértünk, mintha mázsányi kő esett volna le a
szívemről. Gondoltam, hogy odakünn a gyepen rosszalkodhatnak kártevés
nélkül.
Elvezettem őket a népünnepély terére.
Már akkor sokan voltak ott.
Azonban egyedüli látványosság az árboczmászás volt, a mely igen
mulatságos nézni való.
Letelepedtünk jó távol a gyepre és néztük a vakmerő vállalkozókat, a kik
neki merészkedtek a síkos árbocznak, melynek tetejéről szalámirudak,
pezsgős üvegek, tarka kendők, kalapok, pipák, narancsok és más efélék,
lógtak alá.
Egyszerre csak fölkiált az asszony:
– Jézus Mária, hol a Karcsi?
A Karcsi nincs, a Karcsi eltűnt.
– Talán félre nézett, majd visszajön, – szóltam vígasztalva őket, mire
meg is nyugodtak.
– Jobb is ha itt maradunk, – jegyzé meg az apa, – ha elmennénk innen,
akkor éppen nem találnánk meg.
Egyszer csak föltűnik a Karcsi gyerek a tömeg fölött az árboczon.
Úgy mászott a hunczut, mint egy majom. A fején nem volt kalap, a lábain
nem volt czipő. Köpködte a tenyerét erősen.
Az anyát csaknem a szél ütötte meg ijedtében. A gyerekek mind arra
akartak rohanni, hogy ők is másznak, de én visszatereltem őket. Pali
barátom pedig büszkén mutatott oda:
– Látod barátom! ez aztán a gyerek!
A derék gyerek csak mászott fölfelé. Az árbocz közepén megpihent és
felénk vigyorgott. Az anya integetni akart, hogy jőjjön le, de Pali
barátom megfogta a kezét.
– Ne integess, mert megijed és leesik.
A Karcsi gyerek tovább haladt, de már igen fáradtan. Már csak egy öl
választotta el a céltól midőn megállapodott. Tantalusi kínok között
nézett a feje fölött fityegő kolbászokra és narancsokra; még néhány
erőfeszítést tett fölfelé, azután zsupsz, lezuhant.
Ordítva vált ki a tömeg közül. Sem a kalapját, sem a cipőjét nem hozta
vissza. – Ellopták. A nadrágján pedig újjnyi vastagon volt a csiríz, a
mit az előtte menő suszterinasok az árboczon hagytak. A kabátja újja
végig volt hasadva.
Alig hogy ezt kibékítjük a sorsával, ismét egy gyerek tűnik el: a
Sándor. Futok az árboczhoz, hogy még idejekorán megakadályozzam a
fölmenetelben, de nem volt ott. Félóra mulva tért vissza, sápadtan,
bágyadtan. Azt mondta, hogy sohasem iszik többé olajat.
Pali barátom sétát indítványozott a város felé, hogy a Karcsi gyereknek
cipőt és kalapot vegyünk, de én megmondtam, hogy nincsenek nyitva a
boltok. Így hát a gyerek mezítláb, hajadonfővel jött velünk, és
mindúntalan szedette az apjával a tüskéket a talpából.
Elvezettem őket olyan helyre, a hol a gyerekek nem csinálhatnak galibát.
Útközben megnéztük a tűzijátékhoz való előkészületeket a vízesés
mellett. A gyerekeknek megmagyaráztam, mi az a rakéta, hogyan gyujtják
meg és hogyan sistereg, meg aztán milyen szép, mikor este sötétben
látszik.
Egy néptelen térségen töltöttük a délutánt. Engem meg Pali barátomat
befogtak lónak. Úgy futottam a fájós lábaimmal, mint egy igazi csikó. A
kis Frici fölkívánkozott a Pali barátom hátára, a Nándor gyerek pedig az
én hátamra. Hasztalan volt minden protestálás, az ember az udvariasság
határán nem akar túlmenni. Előbb csak egyszerű lovak voltunk, most már
paripák lettünk. Úgy megfuttattak bennünket, hogy rólam folyt az
izzadtság, Pali barátom pedig kieresztette a nyelvét és úgy lihegett,
mint egy komondor.
Talán egész estig hajszoltak volna, ha a kis Frici le nem esik az apja
hátáról. Fejtetőre pottyant, megharapta a nyelvét. Úgy visított, mint
egy kis malacz.
Visszamentünk a tóhoz és csónakot béreltünk, hogy majd arról nézzük a
tűzijátékot. Elővigyázatból mind a kilencz gyereket a csónak aljára
ültettük.
A tóparton nagy néptömeg várta a tűzijáték megkezdését. A gyerekek is
nagyon türelmetlenkedtek. Egyszerre valaki bengáli gyújtót gyújtott. A
Karcsi gyerek azt kérdezte tőlem, hogy mi az? Azt feleltem, hogy _kis
rakéta_, csupán azért, hogy a tűzijátékot megkezdettnek higyjék és ne
türelmetlenkedjenek. A Karcsi gyerek gyújtót kért az apjától, hogy ő is
hadd játszék _kis rakétát_. Az apja adott neki. A Karcsi gyerek
meggyújtogatta egyenkint és beledobálta a vízbe. Egyszer a mint rája
pillantok, észreveszem, hogy egy igazi rakéta végéhez tartja a gyújtót.
Úgy lopta a gazficzkó, mikor a tűzijátékosok előkészületeit néztük.
Fölugrottam, hogy kiüssem a kezéből, de későn: a rakéta meggyulladt és
elsodorva a Pali barátom kalapját, magas tűzsugárt csinált a levegőben.
Az asszony hanyatt esett ijedtében. A csónak fölfordult. Mindnyájan a
vízbe estünk.
Szerencsére csekély volt a víz. A drága csemetéket ki tudtuk fogdosni.
Mindjárt kocsira ültünk és behajtottunk a Pannoniába.
Elképzelhető, hogy milyen bőgés és síránkozás között történt mindez.
A gyerekeket kimosdatta az asszony, azután elfektette az ágyba, én pedig
Pali barátommal lementem az ebédlőbe.
Vacsora után azt találtam kérdezni tőle, hogy hogyan talált reám?
– Hát úgy, – felelt, – hogy a bátyáddal találkoztam Kolozsvárott.
– Az én bátyámmal?
– Igen, igen. Az mondta meg a lakásodat.
– De hiszen nekem nincs is bátyám.
– Ugyan ne izélj!
– No, ha mondom.
Rám tátotta a száját, azután így szólt:
– Hát nem _Fecsegheő Géza_ vagy te?
– Én? Fecsegheő? Azon kezdem uram, hogy az öregapám sem volt Fecsegheő,
hanem igenis a szomszédomban lakó végrehajtó, az Fecsegheő!
– Akkor hát tévedés volt.
– Sajnos, – feleltem, – valóban sajnos.
– Bocsásson meg! – esdeklett a jámbor.
– Szívesen uram, – szóltam a kalapomat véve, – de mindenesetre jobban
szerettem volna, ha mindjárt az első perczben rájöttünk volna erre a
tévedésre. Alászolgája!
Jób.
– A gizehi pergamen-lapokból. –
Vala pedig abban a régi jó világban egy Jób Tivadar nevű nyugalmazott
filozófus professor, a ki odahagyván kathedráját, földet vásárolt és
gazdálkodott.
Volt neki a földeken kívül nyolcz derék ökre, három tarka szamara,
tizenhat fekete birkája, hét jogász fia, három eladó leánya és különféle
aprómarhája.
Ezeken fölül volt egy sárkánya is, a ki miatt nagy keserűsége lett volna
az ő szívének, ha nem lett volna filozófus.
A felesége volt pedig ezen sárkány és nyelvében rejlék az ő
félelmetességének mivolta.
Történt pedig, hogy valami Eördög botorkálván arra, rábeszélé Jób
Tivadart, hogy adná el az ő állatait és venne azok árán miskolci
részvényeket.
Jób Tivadar eladá állatainak harmadrészét, és vőn az árukon
részvényeket.
Valami más ördög török sorsjegyeket kínált neki.
Jób Tivadar eladá az ő állatainak másik harmadrészét, és vőn az árukon
török sorsjegyeket.
Ismét jöve valami ördög és szegedi általános takarékpénztári
részvényeket kínála neki.
És Jób Tivadar eladá minden állatait és teleraká az ő ládáit papirossal.
Felesége pedig fölötte nyelvelt mindezen dolgoknak miatta.
Történt pedig, hogy egy napon épen ebédelének s a karalábé-czuspájzig
jutának, midőn lihegve ért be Aligfázó Tihamér, az ő barátja, és kiált
vala nagy hangon:
– Barátom, Jób, az Eördög megszökött. A miskolczi részvényeket
fölapríthatod fidibusznak.
Jóbné elájult.
Jób filozófushoz illő nyugalommal merített mégegyszer a
karalábé-czuspájzból s vállat vonva mondá görögül:
– Míriz olezáncz!
Alig törlé le homlokát Aligfázó, midőn Jóbnak egy másik barátja Zsótár
Fridrik lépett be és kiálta ez is az ő torkából:
– Barátom, Jób! szomorú hírt hozok: a török sorsjegyek elvesztették az
értéküket!
Jóbné elájult.
Jób pedig ismét teleszedé a tányérát karalábé-czuspájzból és vállat,
szemöldöt vonva görögül felelé:
– Míriz olezáncz!
És jöve a harmadik barátja: Billegő Sebestyén szomorúan kiáltván: