Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál
egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék
valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket
kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek
azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben
töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól
délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a
perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a
földé leszünk ujra.«
Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt
képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő,
a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv
előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám
czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró
terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes
eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor
beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy
élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s
abból állt, hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett
egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon
föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az
irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A
legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes
váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen
kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben
meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan
lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka
egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem
emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem
voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor
hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is
eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus
istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.
Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy
rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne
kérdeztem volna magamtól:
– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon
van?!
Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka
volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres
szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a
merengésemből:
– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán
szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek
Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, mikor indulok? Már
csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.
Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel
ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető
legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi
szeptember elsejéig.
A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a
bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes
alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s
napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót
széltében, hosszában.
Szeptemberben soha se látta senki.
Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes
szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire.
Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások
között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év
boldog szeptemberét.
Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan
tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott,
kitérő szókkal válaszolt neki.
A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál
Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte.
Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.
Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő
kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet,
de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az
útja.
Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb
a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt
szüksége. Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette
a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető
hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért,
szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás
leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt,
a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt
magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S
mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került
volna elő.
Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár
olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki
tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból,
a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.
Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé
tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel
álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének
tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is
ez a rejtély.
Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az
énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly
tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép
nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a
mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá
tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját,
s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« –
mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki
magát.
És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett és pöfékelt, s
eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét
mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban,
melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el
köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.
Bosszantott ez a kérdőjel.
Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a
pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének
egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik
arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:
– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem
áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el
előlem, alighanem örökre?!…
… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy
csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a
kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt –
mindenki előtt.
* * *
Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz
iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő
lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a
leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha
láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak
derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban
megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett.
Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn
jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan
kifejezés azt a gondolatot ébreszti bennünk, mintha egész életükben
öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis
elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész
gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz
puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú
képű lovag«-ra emlékeztetett.
Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami
sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a
jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás
sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással;
mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta
csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha
se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt,
melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony,
kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba
ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel
ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna
valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott
mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem
mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna.
Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző.
Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a
kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.
* * *
Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt
előttem, meglehetős egyformaságban telt el.
Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie
kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró
kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az
élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes
örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához
meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt;
rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét
furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei,
úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz
sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele.
Büszke volt, mint egy király.
Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy
szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott
valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást
senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől.
Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra
félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás
nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem
találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti
határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem
állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így
nyilatkozott:
– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon
csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.
Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan
szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A
deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.)
De a kispesti határból is mindig máshová kivánkozott. Szabadságra!
Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is
ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap.
Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban
Titusz húzta volna a rövidebbet.
Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a
hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő
elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga
gyönyörűségére.
Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a
szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt.
Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át
magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás
kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az
ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a
nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem
törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket
egyszerűen megvetette.
De azért olvasott.
Olvasta pedig a _Turul_t és a _Merkur_t. A czímertudományt kedvelők
folyóiratát és a sorsolási értesítőt.
Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a
cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik
uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.
Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a
_Turul_lal álmodozott, a _Merkur_ral cselekvési ösztönét elégítette ki.
Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.
Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, a visszahozhatatlan
fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem
feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.
Érezte, hogy e honnak még virulnia kell, s ezért olvasta a _Merkur_t.
Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika.
És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki
a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt,
hogy végre is nyernie kell.
S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal
számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha
majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az
életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.
Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb
nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a
legkisebb nyereményekig.
Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg
tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.
A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül,
futott előle, mint az űzött árnyék.