Valami felriasztotta az álmodozásból.
A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot
pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy
sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!«
Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány
nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy
ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.
Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a
tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:
– Kezét csókolom, keresztapám!
Tessék: Rozgonyi Cziczelle!
Müller elmosolyodott.
– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. –
Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.
Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt
látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a
tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami
végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán,
hogy fel ne kiáltson:
– Nincs Isten!
A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a
hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és
erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.