A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a
melyekkel ujabb és ujabb hitelt kért, nem lehetett kifogni. Akármilyen
bonyolodott előleg-tervezetekkel állott elő: a gáztársulatnak végre is
»világítania« kellett. (A mi itt azt jelenti, hogy: fizetni.) És mindig
kikerült a szabadságra való.
Nem voltak aggodalmai. Hivő volt.
Élt benne a meggyőződés, hogy az a vagyon, melyet a hatalmas pénztárak
rejtegetnek, jog szerint a miénk. A miénk nagyapáink jogán. Kitúrtak
belőle az izmaeliták, a besnyők és kazárok, de azért a miénk. Mindazt az
érczet, melyen a magyar korona verete látható, mindazt az ezüstöt, mely
bányáinkban terem, mindazt az arany kalászt, mely rónaságainkon leng,
igazság szerint a magunkénak tekintette. Látszott a tekintetén, mennyire
tudta, hogy apáink ezt a földet »vérükkel öntözék.«
* * *
Tituszt koronkint egy rejtelmes alak látogatta meg. Kopott külsejű,
alázatos viseletű emberke volt, a kinek arczáról lerítt a romlottság és
az alattomosság. Soha se láttam éhesebb szemet.
Rendesen szertelen hajlongások közt került elő, s félénken somfordált a
Titusz asztalához. A rövidebb-hosszabb értekezés, a melybe bocsátkozni
szoktak, mindig suttogó hangon folyt le, s kivétel nélkül akkép
végződött, hogy Titusz kiméletes óvatossággal elővette a tárczáját s egy
pár forintot csusztatott a vendég markába.
Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte
el.
Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége,
melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen
szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne
kérdezősködjem a vendégéről.
– Ez Beczkó – felelt Titusz.
Majd hozzá tette:
– Az udvari bolondom.
S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon
folytatta:
– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha
valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.
* * *
Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová
hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi
szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű
úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.
Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál
olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?
A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra
mulva Boróczon leszek.
Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe
ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy
ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes
urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!
Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott
uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a
szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott
valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se
mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget;
így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a
közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.
Megelégeltem a társalgást s nemsokára elszunnyadtam.
Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával
mutatta:
– Az ott, tekintetes uram, a boróczi vár.
S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a
lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a
Csobánczy urak, a kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta
azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.
Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy
a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik
még a fáradságot; megindultunk a várnak.
Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen
alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek
alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú
omladék komoran meredezett előttünk.
Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó,
kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés
hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.
Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház
istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a
merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.
Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért.
Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy
vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.
A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az
ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon
parancsokat osztogatott volna.
Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy
lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely
a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök
meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó,
eltévedt denevéreket. Az ablakoknak a fele sem volt ép; az ajtószárnyak
nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda
állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a
nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.
A beszédet mind tisztábban hallottam; megismertem a Titusz hangját.
Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem
küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi
homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel
előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam
különböztetni az egyes alakokat.
Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és
kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös,
vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak
élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint
valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet
már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most
önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly
kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi
palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa,
s arczának minden vonása nevetett.
Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó
emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy
csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni.
Ráismertem: Beczkó volt.
Beczkótól oldalvást czigányok vigyorogtak, muzsikálni készen.
A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart
előlük. Érdekelt a mulatság.
– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod
van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma
bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem,
hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel
magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te
most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal,
a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy
ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró
pénzben.
Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és
meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok
kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt
arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet
nyitott a művésznek és mutatványának.
– Egy, kettő, három!
A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy
vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása
szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az
ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst
fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét
megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s
hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó
lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki
éljenzett és üvöltözött.
– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő
nótáját.
A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva,
félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy
vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és
jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa
rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.
Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas
portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az
időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.
Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték
meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő
költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.
Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s
nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más
választás, mint előállani.
– Nini, Magyar úr! Hogy kerül ide?! Az isten hozta!
Titusz elibém sietett s barátságosan rázta meg a kezemet.
– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e
kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a
nótáját?!…
Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem
hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a
ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne
olvashassam a zavarát.
Karon fogott, s félrevont a társaságától.
– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs
párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik.
Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy
meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:
– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de
sok természetes becsületesség van bennök.
S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a
tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön
játszadozott:
– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a
fészket.
Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol
tartózkodik.
– Ön úgy mulat itt, mint egy kiskirály – jegyeztem meg.
– Falusiasan, Magyar úr, falusiasan – felelte szerényen.
Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához
láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy
felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első
hazai« állít elő.
Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le
a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…
Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha
malom-zakatolás lett volna.
Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni
kezdtek bele.
– Megint lármáz az az átkozott malom!… Még éjszaka se tud nyugton
maradni!… Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. –
Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!…
Aztán fölállt, s bekiáltott a szobába:
– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy
kékhasú bankó!…
Kocczintottunk. Odabent pedig megszólalt a czigány:
Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok…
* * *
Mikor visszakerültem Pestre, a gáztársulatnál azzal fogadtak, hogy az
igazgatóság áthelyezett egy másik osztályba. Úgy hiszem, ennek az
előléptetésnek Titusz örvendett a legőszintébb szívvel.