Tizenegy óra felé járt az idő; Müller egy félórára haza akart nézni a
beteg kis lányához. De valami szegény gróf ült a nyakán, a ki, őseitől
örökölt szórakozottságból, nem vette észre a bankigazgató
türelmetlenségét.
Müller, erősen nagyító, domború szemüvegén át, mely meglehetősen rideg
kifejezést adott két nagy, kidülledt, bánatos szemének, szótlanul nézte
ezt a szomorúan előkelő urat, a ki mintha szandolinon lebegett volna a
koplalás Scyllája és a váltóhamisítás Charybdise között. Aztán, látva,
hogy a részvétre méltó úriember nem tágít, becsöngette a
hivatalszolgáját.
– Pongrácz – szólt, miután bocsánatot kért a látogatójától – nekem egy
kis időre el kell mennem. Hozza be a sürgős aláirni valót s aztán
utasítson mindenkit Szántó úrhoz. Ha véletlenül nem jönnék vissza délig,
s valami fontos dolog úgy kivánná, jöjjenek értem kocsin; a lakásomon
leszek.
A szegény nemes végre megértette, hogy a tanácskozásnak vége, s szedte a
sátorfáját. De a búcsúzása is eltartott egy pár perczig, s csak akkor
vonult ki az ajtón, mikor Pongrácz már visszatért az aláirnivalóval.
– Van itt valaki? – kérdezte Müller iróasztalához ülve.
– Csak Rozgonyi úr – felelt Pongrácz. Majd némi habozás után így
toldotta meg ezt a rövid felvilágosítást: – Már negyedszer van itt;
kilencz óra óta várja az igazgató urat.
– Nem várhatna, a míg visszajövök?
Pongrácz nem felelt.
Müller egy cseppet se volt kiváncsi rá, hogy vajjon mit akarhat Rozgonyi
úr. Tisztában volt vele, hogy Rozgonyi előleget akar. Mikor az imént
átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz,
látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv
nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az
alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg
arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő
Rozgonyit.
És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy
ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a
könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az
igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr
előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az
bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha
délig nem kapja meg az előlegét.
– Hát küldje be – szólt az öreg szolgához.
Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki
irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott.
Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e,
s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden
gúnyolva maga-magát, vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett
ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt
nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató
arcza nem mondott semmit.
Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt
közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint
kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet
kérni.
Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő
kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét,
s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a
tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a
temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet
fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel
kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.
S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás
gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem
titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig
a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi
szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.
Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve
kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna
írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta
munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen,
megszólalt:
– Önnek megint pénz kell, Rozgonyi úr?
– Igazgató úr…
– Foglaljon helyet.
Rozgonyi meghökkent. Ez az udvariasság nehézségeket jelentett.
Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a
kezét-lábát nem tudta hová tenni.
Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt
iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat.
Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás
ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba,
szorongva várta, mi következik.
Nem következett semmi különös.
– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem
mosolygott, mint máskor.
– Igenis, igazgató úr…
– Persze levonások nélkül?
– Levonások nélkül szeretném…
– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok
rendetlenségnek?
Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit.
De az igazgató ismét a szavába vágott:
– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet
kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen
szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.
Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy
ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök
törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a
végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton,
minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.
– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig
családom van.
– Éppen azért, mert családja van, gondolnia kellene a jövőre is.
– Szegény embernek a család sok gondot ad – sóhajtott Rozgonyi. – Az
ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és
babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és
tudom is én, még miféle kalap.
Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a
keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem
lesz hatástalan.
– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított
Müller.
– Tizenhat esztendős, igazgató úr.
– Tizenhat esztendős? Igazán nem gondoltam.
– Bizony, igazgató úr. Az idő eljár.
– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és
hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.
Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett.
Milyen fürgén siet a garasaiért!
Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a
fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.
Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó
beállított hozzá s így szólt:
– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és
száz forint előleget.
Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A
rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny;
Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő
óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben
kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését,
a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak
több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság
lopózott a bank-épületbe, s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent –
pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt
tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen
verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.
Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a
házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe.
De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között
megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.
– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így
szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy
bajból csinál kettőt.
– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az
illetlenségig bizalmas kérdezősködést.
– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal
a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a
hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.
Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább
ment, mint kellett volna.
– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is
mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is
azt vélném…
Rozgonyi felfortyant.
– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból.
Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.
E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette,
kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig nem jelentkezett
előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra
beállított, mintha semmi se történt volna.
Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És
viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született,
az aligazgató urat hívta meg keresztapának.
– Hogy fogják hívni a kicsinyt? – kérdezte Müller, kissé zavartan.
– Cziczellének – felelt Rozgonyi.
– No, neve már van! – szólt magában Müller.
S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst
evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.
Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá –
mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.
– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra
szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett
tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol
bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos
ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére
emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank
szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez
a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s
hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő
pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a
szerencséjének avagy balsorsának.
Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi.
Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már
biztosítottnak látta. Várt negyvenkét esztendős koráig, de nem
házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s
csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét
megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy
kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek
megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom
kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.
A kocsi megállott. Felsietett a lépcsőn s bement a kis beteghez.
Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a
képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy
túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és
jobban, mint ma reggel.
Az orvos épp akkor búcsúzott a kis betegtől.
– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó
családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva
felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele
délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A
mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi
városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.
Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis
beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte
vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem
szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik
koronkint igen komoly dologra gondolnak.
Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába.
Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva
távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába
biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik
Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj
s minden kis meghűlés után?!…
Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi
szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé?
Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.
Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik
meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az
életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy
megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év
alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy
kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a
Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte
ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta,
Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni
magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.
Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem
kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a
fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek
szegény, akármilyen satnya.