Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a
fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt
Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek
pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen
megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg
még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor
már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak,
míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.
A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben
megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával
vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« –
rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé
semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a
lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy
pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a
gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!
A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte
álldogált, levette pisze orrocskája mellől a nagy aluminium-ágyút, s
hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd,
vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:
– Bravo, Bálvándy. Gratulálok.
Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang.
De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a
pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a
szerencse-kivánatot, s hozzá tette:
– Plunkett jól viselte magát.
Mellesleg pedig azt gondolta magában:
– Nem, téged _akkor_ sem veszlek el. Téged nem veszlek el soha.
Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben
nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol
tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.
Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb
egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a
ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre.
Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább
negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a
Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:
– Ön talán nem is örül, Bálvándy?
Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az
izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan
el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a
vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai
kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette,
hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan
zizegett végig a Freudenau satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a
Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely
szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya
indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt;
Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.
Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis
árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi
herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics
Lázó.
A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a
szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók
csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte
Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott
vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak
vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:
– Hanem azért leharapom az orromat, ha Melancholic nyeri meg a Derbyt.
– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást
mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic,
akkor te fizeted.
– Elfogadom – felelt a kis kupecz.
Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját.
Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga
Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban
volt esze, s nem állt vele szóba.
És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a
kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a
csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei
a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic első diadalát aratta.
Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott
végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a
skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor
harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé
az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es
lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta
le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult
azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés
tulajdonosáról.
De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis
fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül
Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet,
csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden
tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli
hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke
fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög
elszántsága lakott.
– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában,
miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó
kupecz.
És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után
álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse
kellene neki!
Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt,
szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag
erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.
– Hátha egy vármegyét kinálnál érte! – felelt Viktor.
– Adod még olcsóbban is – fenyegetőzött Lázó.
Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan
felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint
egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap
rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a
hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:
– Ez a ló, ez a ló a legszebb napja egész életemnek.
Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta.
Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a
gúnyos megjegyzéseit.
A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A
legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó
háziasszonynak elhozta Abéab-ot.
Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből
czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény
teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen
Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint
a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a
gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint
a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is
féltette. És méltán, a mint mondták.
Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik
éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet
tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai
lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy
Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a
prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle:
»Ejnye be gyönyörű szeretője van annak az ocsmány majomnak!«
A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem
csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot.
Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege
alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.
Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el
volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal
befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy
Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda
furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok
szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az
– előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok
szerelme kínál, s ez lett a veszte.
Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött
paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A
pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag
betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott
lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat
és egy-egy új sikert jelentett.
Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század
lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta,
a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik
meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra
emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a
kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés.
Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden
fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje az eszményi
versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely
különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe
fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte
feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s
mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy
egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s
csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta,
hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a
ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és
hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.
Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel
fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna
meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s
voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor
meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata,
mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű
volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a
ló, annak elég nagy a feje!«
De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic
egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek
halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért
Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy
valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy
ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.
A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg.
Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet
tartott, egyre nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor
szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő
hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub
választmányába.
Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor
sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban
találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok
sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már
biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a
csinyen.
Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady
Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy
könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak
zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall
Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják
küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az
olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott
egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve
szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár
volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.
Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta.
Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a
nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor
eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub
hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint
mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.
Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert
véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy Melancholic rosszul
telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta,
hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt
igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.
De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az
emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást,
csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.
* * *
A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic
»feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot
Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját
s visszaküldötte a leányt Calcuttába:
– Ha hidegnek találod Európát, menj haza melegedni.
Abéab sírt, magával vitte még a gyufatartóit is, s elvitorlázott.
A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert
egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva,
hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene
esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel
kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a
csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A
dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer
mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett
nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt
Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel,
a diadalmas angollal. Valóban, csak egy orrhosszúsággal tudta megverni
Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.
Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó
esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el
Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.
Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s
a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr
szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével
ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte
a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz
bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta
neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:
– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a
leányomat?!
Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak
házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott
addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt.
Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.
Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki.
Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég
érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen
át könnyű a visszavonulás.
Ilsenstein grófnő megvárta a madrigál utolsó hangját is, és így felelt:
– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe!
Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a
süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem már meg van
kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?
Ettől fogva Bálvándy Viktort nem igen látták többé a világban.
* * *
A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott
sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a
ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.
Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást
kereste.
A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy
esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.
Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket.
Néha elhívta az asztalához is.
Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a
Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis
náthás egyszerre elmélázott.
Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen
rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a
szemébe.
– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint
a szerelem áldozatát.
Viktorból kitört az egykori hódító.
– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy
ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!
S halkabban hozzá tette:
– A szerelem? Én soha senkit se szerettem. Kivéve önt.
A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid
vértanú-tekintetével.