Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten,
megtalálták a becsületét.
Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában
ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben
benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul,
makula nélkül.
Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a
hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér
könnycsepp folyt végig fakó arczán.
Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:
– Itt van az elégtétel!… Itt van!…
A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.
Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az
igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását
fejezte ki.
Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a
hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan
forog tovább.
A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös
változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt,
mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.
Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt,
fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem
ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.
De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek
már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket.
Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a
régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:
– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül
sok. De hidd el, őszintén örülök.
S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt
volna.
Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment
az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum
igen szomorú mulatság.
Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a
hol elhagyta.