Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a
kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre
emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel
csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt,
eltünt szőrin-szálán.
Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a
dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak
tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak
tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét
volt.
Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr
asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.
Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber
ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást
nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.
Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor
ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek.
De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a
ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de
észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.
Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a
legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a
hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.
Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis
városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új
életet kezdjen.
Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket.
De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe
essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember
kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert
közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette,
hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.
Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr
kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a
szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki,
hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a
szégyent.
Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos,
nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még
emlékeztek reá.
Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami
gazságról volt szó, találva érezte magát.