Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes,
vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz
esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az
utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még
nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg
zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a
bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő
gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az
ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az
alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a
világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet,
nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több
megaláztatás várakozik.
Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó
csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott
előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha
érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi
közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb,
s Huber úr elmélázott.
– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára
meg fognak tudni mindent…
De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.
– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk
báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt
gyermekekhez illik.
Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás
télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az
asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas
urát.
A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak
néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka
bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:
– Alázatos szolgája, méltóságos uram!
Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s
megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt,
mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.
Aztán tovább ment.
Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a
legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott
szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem
lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult,
annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön
neki, századszor, újra, mindig.
Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak
erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót
higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva,
erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…
Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből
gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott
nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a
meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott
volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!
Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes.
Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen
előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó
arczán könnyű pirosság futott végig.
A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a
fejét.
Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt
Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem
akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit
odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…
Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem
vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr
azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.
Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.
Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:
– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni
mindent.