A tanár, miután alaposan megvizsgálta Ágostot, így szólt hozzá:
– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne
egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne
egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne
egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne
egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni.
Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon,
de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson
ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s
tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem
tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra
után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon
sokat.
– Igenis – szólt Ágost.
Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit
szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a
kérdést:
– És a czirkusz?
A tanár mosolygott.
– Arról egyelőre nem lehet szó.
Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy
nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.
Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton
az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó
veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem
birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor
azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb
jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s
szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.
Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:
– Még élek.
De a második már az:
– Egy nappal kevesebb van hátra.
Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal
is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni.
Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a
szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.
Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a
koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a
napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti
kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a
míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem
lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az
utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a
villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya,
hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik
senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt,
vagy nem volt, mindegy!…
Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem
jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az
öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat:
ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha
megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.
Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett
beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az
idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott,
gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a
melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.
Haragudott az emberekre és kerülte őket.
Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is
rohamosabban romlik, azt mondta neki:
– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.
Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe,
mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott.
Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak
akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott,
mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük,
mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte
magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy
őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a
társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet
szenvedett, mint előbb.
A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az
irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva
tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött
ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított
pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az
életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt
korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott,
szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s
miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat
izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett
el, mint az orvos várta.