Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara
Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le
alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba
Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen
üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai
Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a
fejét a padlóra.
Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül,
a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette
egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát
szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről
beszéltek, álmodoztak.
Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg
oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda
rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő
látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a
holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.
Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról
sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a
csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe
átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is
előkerült.
A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a
gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért
nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra
irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne
új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki
még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a
szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha
se halna meg az ember.
Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a
porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést
lehetett leolvasni:
– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal
ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem
tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?
Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:
– Él!
Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a
beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a
czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú
éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.
A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban
lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és
beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos,
Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön
szobájában.