* * *
A tanár elhallgatott, mert keresték. A komornyik jött utána.
Halkan mondta el a jelenteni valóját, de az öreg úr nem csinált titkot a
dologból:
– Az ujság az, hogy szamár voltam. Betegünk már haldoklik.
Letette a szivarját s követte a komornyikot.
A külvárosi Stanley másnap kétezer sornyi táviratot és sürgős levelet
küldött haza. Csak a temetés után találkozhatott a tanárral, a
gyorsvonat étkező kocsijában.
– Tanár úr nem fejezte be a Brunswick történetét.
– Nem fejeztem be? Nos, az egyetlen lény, a ki igazán tudott diagnózist
csinálni, egyszer tévedett. Rettenetesen tévedett. Futni hagyott egy
veszett kutyát, s ez megmart három vagy négy kuvaszt, meg egy nyolcz
esztendős fiút.
A tanár rosszkedvű volt.
– Tudja, az ember, mikor bakot lőtt, tovább megy; Brunswick-kal nem így
történt.
Az állomásfőnök, talán hogy több vigyázatra serkentse, kegyetlenül
elkorbácsolta szegény barátomat. Brunswick ebből megértette, mekkora
hibát követett el. Nemsokára elpusztult, szegény; azt hiszem,
szégyenében halt meg.
Nagyon büszke volt, nem tudta megbocsátani magának, hogy ekkorát
tévedett. Áldozata lett a gőgjének. Csalhatatlannak hitte magát, s
csalódását, bukását nem tudta túlélni.
Lássa, ez a mi felsőbbségünk. Minket, kivált ha megöregszünk,
alázatosságra tanít az élet. Megtanuljuk, hogy közös sorsunk:
minduntalan tévedni, s megelégszünk azzal, ha nem mindig tévedtünk.