A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő
unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az
eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon
alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert
ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily
epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz,
mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található
Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a
nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a
tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű
kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka
számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes
városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami
különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt
már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy
elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép
időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.
Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt
az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még
élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy
urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal
barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a
Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn
csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt
az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a
gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának
kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.
Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha
többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:
– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg
foglak gyógyítani.
– Nem bánom – felelt Péntek.
– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.
Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját
a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf
előkereste a játékszert.
– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a
nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot,
te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.
A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a
sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott
volt.
– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.
A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta
rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a
többi szobába is.
– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és
csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.
– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a
szájunkat.
– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.
– Becsületszavamra – erősítette barátja.
A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott
csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott
barátja megilletődésén.
– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se
látott.
Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A
fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles,
aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka
alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt
ábrázolt.
– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és
csodálkozni fogsz.
Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt
tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert
tartva a két keze közt.
– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.
Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik
alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre
elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a
kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta
és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra
elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.
– Nem szól tovább? – kérdezte.
– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.
A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle
zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár
kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett
neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az
éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni,
és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán
még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.
És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és
folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert.
Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek
kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta:
mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly
rövid ideig!
Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott.
Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret
keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a
való élettel.
* * *
Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott
gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az
ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán
hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase
tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg
végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz
nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a
vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok
engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a
grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a
tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a
közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé;
népszerű lett és olcsó.
A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a
nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati
érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta
felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan
helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló
szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy
kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet,
költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel.
Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó
esélyeit.
Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem
kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében
felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában
eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a _Gerolsteini
nagyherczegnő_ négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a
_Troubadour_ból, háromfertálykor az _O, du lieber Augustin_t és más
kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket:
néhány himnuszt és indulót, a _Búsul a lengyel_t, a _Fel, fel
vitézek_-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a
melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a
melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«
Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek.
Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre
meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A
környékről csodájára jártak, s a _Vadszőlő_ közönségének előkelő része
hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról.
Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt,
annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket
is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid
időn megkétszereződött.
A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan
merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát
ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is
kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden
egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.
* * *
Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé
órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy
könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki
főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.
Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a
vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont
érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se
az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.
Csakhogy e közben a _Vadszőlő_ közönsége is megváltozott. A helyiségnek
másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép
kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra
muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak,
hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.
A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája.
Éppen torkig volt a _Troubadour_ral. De az óra, ha nem szólt, nem is
járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék
pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes,
jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős,
miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell
minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.
S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és
jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:
– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.
Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a
vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a _Vadszőlő_t;
más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás
czímbetűi _Chicago város_ dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt
is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és
demokrata kör _Chicago város_ bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé.
Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie,
mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték,
hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával
azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis
piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért _Chicago városá_ban is
fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös
terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.
De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek
is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók
számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton
ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A
köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a
söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden
viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden
kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.
Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol
az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok
nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt,
mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:
Az olasz hitéért, a magyar jobblétért,
Egyedül a lengyel küzd a szabadságért!
A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.
– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki
fel ne merje húzni?!…
A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni,
hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé
előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével,
mégis csak felhúzták az órát.
Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint
remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.
– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton
zakatol.
A vendéglős tánczolt a dühtől.
Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.
– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még
egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!
Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen
csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta
Ponyatovszkyt.
A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó,
deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz
gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.
Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint
ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös
terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.
… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok,
csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok
maradtak.