A nagy hazafi makacsúl vonakodott meghalni. Az orvosok álmélkodtak; az
ujságírók kétségbe voltak esve.
– Csak azt tudnám – szólt egyikük, a kit társai a külvárosi Stanleynek
neveztek – haza utazzam-e, vagy itt maradjak? Végre is nem telelhetünk
itt, s a milyen átkozott balszerencsém van, mialatt én a vasúton alszom,
ez itt beadja a kulcsot.
A tanársegéd vállat vont.
– Én csak annyit mondhatok önnek, hogy minden perczben meghalhat.
– Igen, hisz mindnyájan halandók vagyunk. De, úgylátszik, ez az egy nem.
– No, most csehül van. Reggelre, azt hiszem, el fog készülni.
– Ezt már egy hete igérgetik; ő is, ön is. Nos, én tisztelem az ön
tudományát; de neki már nem hiszek. Erős a gyanúm, hogy ez a vén ember
még mindnyájunkat el fog temetni.
– Akkor hát nyugodtan haza utazhatik.
– Engem nem is a meggyőződés tart itt, hanem csak az, hogy a többiek
maradnak. Én már ismerem az öreget. Mikor először haldoklott, a Szabad
Sajtónál voltam. Kiszedettük az életrajzát, s a szegény Timár Endre –
hisz ismerte! – egy gyönyörű, gyászoló czikket írt róla. Azóta
gardedámok lettek a bálozó lányokból; Timár Endre régesrég a földben
van; a Szabad Sajtó megbukott, ön már aligha emlékszik erre az ujságra.
Most három éve ujra megtréfált mindnyájunkat. Egy hétig vezetett
bennünket az orrunknál fogva; valamelyik esti lap már el is búcsúztatta.
S a kiknek a holt hirét költik, azok, mint Lombroso helyesen jegyzi meg,
nagyon sokáig élnek.
– Ezt a tudomány még nem bizonyította be. De ha önnek ilyen erős a
meggyőződése…
– Mégis szeretném tudni, mit mondanak a tanárok.
– Ön ismeri a diagnózist. A halál perczét ők se tudják előre
kiszámítani. Schubert tanár még nem adott fel minden reményt. Ez minden,
a mit mondani tudok.
– Igen, Schubert tanár olyan szerencsés természetű, hogy még akkor is
reménykedik, mikor a betegnek már az orra hegyén a lélek. De meglássa,
ez egyszer neki lesz igaza.
– Ohó, ne tessék kicsinyelni a Schubert tanár különvéleményét. Az emberi
szervezet nagyon bonyodalmas valami s ilyen bokrétájánál a
betegségeknek… Higyje el, egy kicsit sötét van odabenn. De ennek az
embernek csodálatos szeme van. S ki tudja, hátha önöknek lesz igaza?!
Schubert tanárnak és önnek!
A tanársegéd mosolyogva búcsúzott el az ujságírótól. Eldobta a
czigarettáját s visszament a betegszobába.
– Tehát: várjunk – sóhajtott a külvárosi Stanley. – Ha van az öregben
egy csepp lovagiasság, sietni fog, s az esti lap számára hunyja be a
szemét. Ennyivel tartozik nekem.
Az ujságíró uraknak egyébként nem volt okuk panaszra. Ellátták őket
minden földi kényelemmel. Mindegyik külön szobát kapott, pompásan
szolgálták ki őket, s egy hét óta ők voltak a kastélyban a legnagyobb
urak.
Meg tudták becsülni ezt a jómódot és éltek vele. Elszítták az összes
vastag szivarokat, gorombáskodtak a szakácscsal, s egyikük, a ki kora
ifjúságában bádogoslegény volt, öltöztette és vetkeztette magát.
Többnyire a biliárd-szobában tanyáztak, mely ezekben a napokban
valóságos kávéházzá nőtte ki magát. A biliárd-szoba meglehetős távol
esett a haldoklótól; itt szabadon adhattak kifejezést a kártya közben
támadt nézeteltéréseknek.
Megizlelték a szokatlanabb élvezeteket is. Néhányan megtanultak
horgászni; mások, a kik a törvényszéki csarnokon kivül az alanyi
költészetet is kezelték, egész nap a hattyúkat és a pisztrángokat
etették.
A hattyúk és a pisztrángok csudálkozva néztek rájok; most láttak először
hirlapirót.
Este rendesen fölkerekedtek s behajtattak a közeli kisvárosba. A
leveleiket meg a sürgönyeiket bevitte volna a vadász is, de nem tudtak
ellenni éjjelezés és női zenekar nélkül. Az igazat megvallva, a haldokló
egy kicsit alkalmatlan volt nekik.
Akkor este is éppen erre a kirándulásra készültek. A külvárosi Stanley
kijelentette, hogy fulladjon meg a notre-damei toronyőr, ha ő három
fordulónál többet játszik, s ez a férfias kijelentés általános
helyesléssel találkozott, mert a Vasgyárosnak csúfolt ex-bádogos
vesztett s ezt mindenki méltányosnak találta.
A nagy ebédlő teli volt füsttel s a falakról Thurzó nádor, meg a többi
ősök kancsalul néztek le a csillár alatt zajongó különös társaságra.
– Mesés! – kiáltott fel a külvárosi Stanley.
A mesés dolog az volt, hogy a harmadik felső »nem jött be.«
Kétségtelenül hozzá igyekezett, de valahol eltévedt, a szegény.
Ez a megfoghatatlan eset arra indította, hogy fölkeljen s kijelentse,
hogy soha többé kártyát nem vesz a kezébe. Mialatt ezt az ünnepies
fogadalmat súlyos kötelező nyilatkozatokkal erősítgette, valaki
megérintette a vállát.
A tanársegéd volt, a kit ez a társaság némi irigységgel a Hölgyek
Örömének nevezett el.
– Tudja-e, mi ujság? – szólt a külvárosi Stanleyhez. – A beteg jobban
van.
– Komolyan beszél?
– A legkomolyabban. Fordulat állott be, s most már igazán nem
lehetetlen, hogy fellábad.
– Ön tréfál!
– Kérdezze meg Schubert tanár urat, a ki azonnal itt lesz.
A tanárok közül Schubert doktor volt az egyetlen, a kit az ujságírók
koronkint megcsiphettek. A többiek szökdöstek előlük, s ha csak
tehették, elzárkóztak a szobáikba. Az öreg úr azonban láthatóan jól
érezte magát közöttük. Ennek az általánosan ismert, nagycsupasz
koponyának, mely a maga rendkivűli méreteivel mindenkire azt a benyomást
tette, hogy a golyó meglapulna rajta, volt egy gyöngéje. Túlságosan
szerette a szépet; sokkal inkább, mint egy öreg tudóshoz illett volna. S
a szépet minden formájában szerette; nemcsak a szép képeket, metszeteket
és regényeket, hanem a szép lányokat is. Feslett életűnek ugyan nem igen
lehetett mondani; ó, teljességgel nem. De vidám öreg úr volt, a ki az
utczán utána nézett a masamód lányoknak.
A fiatalságát és a férfikorát egészen a tudományának adta oda; ötven
esztendős koráig mindig sok dolga volt, soha se ért rá élni. S ezt egy
kicsit megbánta. A mi a szerelemből költői, azt mindörökre
elmulasztotta; s nagykésőn valami bánatosság fogta el, ha a szerelmi
regények édes semmiségeire gondolt. Egy világ, a melyet nem fog
megismerni soha! A kor s a vele járó csendes megadások lehűtötték
tudománya iránt való nagy, egyetlen szenvedelmét; s ez az öreg feleség
most már csak azt juttatta eszébe, hogy mit áldozott érte. Módfelett
irigyelte azokat, a kik kihasználják a fiatalságukat; s csak a fiatalok
közt érezte jól magát.
Meg a régiségárus boltokban. Mióta közönbösebb lett a tudománya iránt,
egy új szenvedély fejlődött ki benne, mely már-már a nyakára nőtt a
másiknak, a nagynak. A gyüjtés, a szép dolgok és a ritkaságok szeretete.
A mi szabad ideje volt, a műárusoknál és az ócska könyvekkel kereskedő
boltosoknál töltötte; minden kedves volt neki: a porczellán, a bronz, a
képek és a metszetek, a zománcz és az elefántcsont, a ritka elzevirek és
a divatos regények. A szépirodalom nagyon vonzotta; úgy találta, hogy
mindent összevéve, a költő az, a ki legkevésbbé hazudik s a legkevésbbé
téved. A régiségárus boltokban összeismerkedett egy pár firkászszal s
órákig elvitatkozott velök. Azok a tanítványai, a kiket megbuktatott,
szép szellemnek csúfolták, s talán igazuk volt.
Mások azt fogták rá, hogy nagy reklám-hős, a ki úgy vadászik a
hirlapírókra, mint egy kis szinésznő. Annyi bizonyos, hogy bár nem volt
nyájaskodó természetű, az ujságírókkal mindig szóba állott. Ó, nem a
reklámért barátkozott velök – reklámra már régen nem volt szüksége – de
tetszett neki a fiatalságuk, vidám felületességük, szemérmetlen
tudatlanságuk és minden akadályon győzedelmeskedő vállalkozó szellemük.
A ki maga a bizonytalanság, a kétség és az aggodalmaskodás, mindig
örömmel fogja látni, hogy vannak szerencsés lények, a kikben a cselekvés
bátorságát nem csökkenti semmi kételkedés, s a kik a gyermekek
gyanútalan merészségével, vígan sétálnak végig tűzön, vizen, minden
poklokon.
Most is szivesen vetette alá magát a vallatásnak s készségesen felelt a
külvárosi Stanley minden kérdésére. Oda adta neki az utolsó orvosi
jelentést, s részletesen magyarázgatta, milyennek találta a beteg
állapotát.
– E szerint a tanár úr azon a nézeten van, hogy betegünk fel fog épülni?
– Hogy felépülhet.
– S ez a kedvező fordulat?
– Reményt nyújt arra, hogy holnap határozottabban beszélhetek.
– Szóval: a beteg jobban van?
– Igen.
– S valószinűnek tartja a tanár úr… bocsánat, hogy nem hagyom békén
vacsorálni, de nagyon érdekelne az is: mi a föltevése, a várakozása?
– Ha sejtelmekről beszélünk: azt hiszem, hogy igenis életben marad.
– Nem lesz kellemetlen a tanár urnak, ha ezt is megsürgönyzöm?
– A hogy’ tetszik. De ismétlem, ez ma még csak előérzet.
– S az ilyen sejtelmek, előérzetek épp úgy megcsalhatják…
– Épp úgy megcsalhatnak, mint egy vénasszonyt. Hisz ha csupán a
sejtelmeink csalnának!
– Többször előfordult, hogy tanár úr tévedett a diagnózisban is?
– Meghiszem azt! Olyan vén legény vagyok! S aztán… egyszer egy
szinházigazgató elragadtatással beszélt az új, még el nem játszott
szindarabról, s nagy sikert jósolt neki. »Mondja – kérdezte tőle valaki,
– nem csalódik ön néha, mikor sikert vagy bukást jósol?« – »Dehogy nem!
– felelt az igazgató diadallal, – mindig csalódom! Mindig!« Ha teljes
őszinteséget kivánna, nekem is ilyenformán kellene felelnem. És
mindnyájunknak. Talán nem tévedtem annyiszor, mint tudós pályatársam,
Kopp – azok közűl, a kiket ő halálra itélt, vagy tízezer ember szaladgál
a világban – de talán csak azért, mert nem volt akkora gyakorlatom.
– Tartok tőle, hogy a tanár úr csúfolódik velem.
– Szó sincs róla. Bizonyára én is meg tudom különböztetni a sólymot a
gémtől, s a náthát nem tévesztem össze a sárgasággal, de a nehéz
esetekben: félve, lábujjhegyen járkálunk és gondolattalanul bámulunk
magunk elé, mint azok a gyermekek, a kiket, mikor a háziasszonyuk
vajudik, becsuknak egy félig világított szobába s a kik csak a szemüket
meresztik, de nem értik, a mi körülöttük történik.
– És ezt a tanár úr mondja? A kinek, mindenki tudja, csudálatos szeme
van. S a kinek úgy a tudása, mint az a bámulatos megérzése…
– Bámulatos megérzés! – morgott az öreg úr. – Olyan nincs! Azaz, hogy én
csakugyan ismertem valakit, a ki rendelkezett ilyennel… Az már tudott
diagnózist csinálni, az igaz. De ő is tévedett egyszer. És rettenetesen
tévedett.
A többiek is figyelni kezdtek.
– Ez a valaki egy kutya volt. Brunswicknak hivták.
Az öreg úr kiitta a borát, rágyujtott egy szivarra s miután félszemmel
kiélvezte a maga kis szinpadi hatását, folytatta:
– Brunswick és én jó barátok voltunk, mert én még akkor kis fiú voltam,
s a kis fiúk meg a nagy kutyák mindig igen jó barátok. Nem tapasztalta
ön, milyen gyöngéd tud lenni egy nagy dog egy kis ember iránt? Úgy
látszik, az értelmesebb kutyákban is van valami nagyratörő és kapaszkodó
hajlandóság; ők is vágyódnak a magasabb körökbe s megérzik, hogy a nagy
rendi különbségnél fogva, ők csak a kicsiny emberek czimboraságára
pályázhatnak. Egyébként a rendi különbség köztünk nem is volt valami
jelentékeny, mert Brunswick az állomásfőnök kutyája volt, én pedig a
pályaőr fia. De az, hogy Brunswick az előkelőséghez tartozott, én meg a
demokracziához, egy cseppet sem zavarta meg a barátságunkat.
Mondhatom önnek, hogy büszke lehettem a barátomra. Gyönyörű, telivér dán
dog volt, a minőt nem látni faluhelyeken. Az állomásfőnök egy állatkerti
sorsoláson nyerte; nem tudta eladni, hát megtartotta.
S Brunswick úgy élt Mező-Laborczon a ronda falusi kuvaszok között, mint
egy száműzött király. Csak néha, nagyritkán, az ifjúi álmok idején,
ereszkedett le rendjének gyöngédebb neméhez; egyébként nem barátkozott a
hozzá tartozókkal, legfeljebb az igazságos biró szerepét játszotta
közöttük. Ön bizonyára olvasott néhány könyvet az állatok lelkéről, s
azért aligha érdekelnék azok az apróságok, melyekkel Brunswicknak az
értelmességét jellemezhetném. Nem untatom tehát ezekkel a részletekkel,
s csak azt jegyzem meg, hogy Brunswick jellem volt, a ki védelmezte a
gyöngét, igazságot osztott a kutya-társadalom súlyosabb vitáiban, s a
mellett a lehető legkomolyabban fogta fel házőrzői hivatását. Rettegett
tőle minden tolvaj és minden kóbor kutya, s nem túlzok, ha hozzá teszem,
hogy Mező-Laborczon ő volt a rendnek leghívebb őre és legerősebb
támasza. A magyar államvasutak részéről mindenesetre mulasztás történt,
ha Brunswickot nem részesítették semmiféle kitüntetésben. De erre talán
nem is vágyakozott; Laborczon köztiszteletnek örvendett, s ezzel beérte.
Mert szerény volt, de nem igénytelen, s nem hallgathatom el azt a
gyöngéjét, hogy az elismerés, a dédelgetés és a dicséret láthatóan jól
esett neki. Mikor egy-egy érdemes cselekedet után megsímogatták nagy
bolond fejét, s az öreg állomásfőnök borízű, mély basszus hangján
elmondta neki egy párszor, hogy: »Brunswick, te derék állat vagy!… hű
kutya, derék állat!« – szeme büszkeségtől csillogott, s olyan
becsületesen nézett gazdájára, hogy minden jelenlevőt elérzékenyített.
Az ilyen ünnepies jelenetek után büszkén öleltem át barátom hatalmas
nyakát s aztán boldogan nyargaltunk a mezőre.
Brunswicknak a jóhire eleitől fogva meg volt állapítva, igazi hivatását
azonban csak később ismertük fel. Egy nap veszett kutya rohant keresztül
a falun; megmart néhány szegény állatot, s a vasvillás emberek nem
tudták utólérni. Hogy, hogy nem, Brunswick, a ki különben egész nap az
állomáson lustálkodott, egyszerre a helyszinén termett, űzőbe vette a
szerencsétlen párát, eléje került s egy igazán halálos ugrás után torkon
harapta. A következő pillanatban a veszett eb élettelenül hevert a
gyepen.
Ez után a dicsőséges kaland után szegény barátomat becsukták.
Megfigyelés alá vették, a mint ma mondanók. Óvatosságból beadtak neki
egy pogácsában megsütött legyet – Mező-Laborczon azt tartották, hogy ez
kitünő óvószer a veszettség ellen – s kilencz napig aggodalmasan
kinálgattuk a vizet. Ivott, mint a gödény, s végül: nem lett semmi baja.
Tized napra kieresztettük fogságából.
Ez a kis esemény csodált alakká tette ifjú rugaszkodásaim hű
osztályosát. Nem féltünk többé a veszett kutyáktól, a kik pedig
országgyűlést tartottak a környéken; nyugodtan vártunk minden támadást,
s ha gyanús ebet jeleztek valahonnan, biztosra vettük, hogy: »Brunswick
majd végez vele.« Mihelyt idegen kutya jelent meg a faluban, barátomat
azonnal »készenlétbe helyezték.«
– Hol van Brunswick? Elő kell hozni Brunswickot.
S a derék dán fényesen, gyönyörűen felelt meg a beléje helyezett
bizalomnak. Rövid idő alatt egy egész csapat veszett ebet pusztított el,
s ezekből az élet-halál harczokból ő maga mindig épen, sértetlenül
került ki. A laborczi közvélemény azt tartotta, hogy Brunswickon nem is
fog a veszettség; egyesek a pogácsában sütött légynek tulajdonítottak
csodatevő erőt. Ha nem elégszünk meg ezekkel a magyarázatokkal, azt a
föltevést kell elfogadnunk, hogy Brunswick mindig érintetlen maradt a
küzdelemben, ha ugyan küzdelemmel jár az a gyors műtét, a melyet minden
egyes esetben alkalmazott. Mint Jack The Rippernek, a rémes
hasfelmetszőnek, neki is meg volt a maga saját külön módszere; s
áldozatait meg lehetett ismerni a torkukon tátongó rettentő sebekről.
Mindig ugyanarról a helyről szakított ki egy darabot, úgy hogy a
megtámadott őt nem marhatta meg. De ha az érdeme csak ennyiből állott
volna, mindezt nem beszélném önnek.
Brunswick azonban – s ez már különösebb – nem volt vak eszköze a
mező-laborczi közbiztonságnak; inkább tanácsadója volt. Brunswick nem
szolgált az embereknek, hanem jót tett emberrel, kutyával.
– Azt hiszem, tanár úr, a kutyák más nézeten voltak – szólt közbe a
külvárosi Stanley.
– Akkor nem volt igazuk. Az én derék barátom igen sok kutyának
megmentette az életét. S többet mentett meg, mint a mennyit kivégzett.
Brunswick válogatott. Elbánt a veszett ebbel, de mikor ártatlanul
gyanúsított állatot kergettek eléje, megnézte a gyanús alakot s aztán
szépen, nyugodtan visszafordult. Azokat, a kik jobbak voltak hírüknél,
Brunswick nem bántotta.
Akkor még semmit sem tudott a világ a virus rabicusról, de az én barátom
értette a dolgát. Ha futni hagyta, a kutya nem volt veszett.