Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arcz,
egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk,
gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, a
mely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyúlnak.
Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől
óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy
gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő
itélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos
szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosan finom
szaglásról tesznek bizonyságot.
– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, a ki előbb sokáig
hallgatott – a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert
tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy
megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a
pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott
körülötte s kikisérte egészen a lépcsőig.
– Ön csúfolódik velünk, – szólt egy fiatal asszony, a ki csak az imént
adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta
először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót
nyitó kisasszony kitalálta, hogy: »ez az«.
– Nem, nem csúfolódom, – felelt Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel
is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt
mondjuk: »Csodálatos!« – s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép
megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s
megbocsátjuk neki, hogy a míg egyszer igazat mond, százszor ejt
tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset,
de előttem felejthetetlen.
Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig.
* * *
Hét éves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti
állomáson nőttem fel, a hol az apám volt az első személy: az állomásfő.
A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építő anyag nem került
annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat
építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék
viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint
roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a
rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész
emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt
több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi
gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.
S a hogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson
veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk,
de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk
valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű képzelt utazásokat
rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de
úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.
Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely
voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk
kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött
látogatóba ismerősük, a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk
rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben,
hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam
kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt.
Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek
boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.
* * *
Hét éves koromban megismerkedtem a fájdalommal.
Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A
czéczón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után
lehetett; a nagyok tánczoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a
rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.
Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva
jött, egy szőke leány mögött, a ki az apámmal sétált karonfogva. Ez a
szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem
jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is
megfordult nálunk, az állomáson. S a hol megfordult, ott az egész ház
visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen
összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az
apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szívesen hallgatta
őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek.
Nevetgélve jöttek; engem, a ki egy kuczkóban pislákoltam, nem vettek
észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan
vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyíl fúródott volna a
szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:
– Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül.
– Kezet rá! – felelt Nelli.
S megint nevettek.
Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első
korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden
vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen
bágyadtságot éreztem.
Ha még egyszer megházasodik!… S az én szép, fiatal anyám?!… Már akkor
tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a
világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a
szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a
gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem
Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket!
Akkor egy rajztól rémültem meg, a melyet valami képes ujságban láttam. A
gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt
ez a borzasztó két szó volt olvasható: »Anyánk meghalt!« E kép láttára
is össze, facsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép,
fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, a mely oly édesen néz ránk,
mig mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így,
örökre!… S Ő megvigasztalt.
De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen,
mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele.
Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes
anyáról, a ki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz
mostoháról, a ki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy
ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.
Ha még egyszer megházasodik!… S ezt ő mondta, az apám!
Míg a szobában voltak, mocczanni sem mertem. Visszafojtottam a
lélekzetemet s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!
Csak egy-két perczig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam
megkeresni Őt. Tánczolt. Egy kissé megnyugodtam.
* * *
De ettől a percztől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek
volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel
összevesztem s a békákat meggóráltam.
Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor
még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.
Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk
jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét emlitették, elpirultam.
Észrevették a gyűlölködésemet s faggatni kezdtek. De nem szóltam
senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége
vagyok s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott s meg akart
csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó
tekintettel feleltem. Megbüntettek s nem törődtek többé a dologgal.
Két év mulva elköltöztünk a faluból s én örömmel hagytam el az állomást,
a hol egyideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ
lassankint elfelejttette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég
megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke
Nellire.
* * *
Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap
látogatónk jött s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd
leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott
s mintha ránczokat láttam volna a szeme körűl. A mosolya se volt oly
vidám, mint azelőtt.
Igyekeztem jó arczot erőtetni s bevezettem anyámhoz. De mindjárt
kisurrantam a szobából s menekültem hazulról.
Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett.
Az a szorongás fogott el, a mely olyankor szokott rámnehezedni, mikor
betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tünt fel a házban: a
lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a
rendes helyükön, a hang is, a melyen beszéltünk… Csak késő este mertem
hazamenni.
Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek,
halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna oda fülelni, de
kiküldtek a szobából.
Másnap nem jött el s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban
az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett,
mert anyám sírva olvasta végig s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben
utána szaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s
vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.
De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár
hozta, a mi nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy
elsietett!
Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden
elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt
a szőke leányt…
* * *
Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan
szerencsétlenség történt. Nelli, a ki egy hét óta látogatóban volt
idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik
emeletre, leugrott és meghalt.
Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény.
A rokonain kívül, a kiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se
ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, a kit ez este nálunk is
sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a
mi kis falunkban.
Nelli kilencz évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú
mátkaságnak soha se jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta
Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.
Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli
komolyabban vette ezt az igéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor
úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.