A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem
el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le
szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak
lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik,
tartoztam ezzel az egészségemnek.
Hanem egy este Lesczinszki úr magához intett és így szólt hozzám:
– Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.
Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.
– Legyünk barátok – inditványozta nyájasan Lesczinszki úr.
Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A
poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:
– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági
férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s
rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam,
hogy nagyvilági emberrel van dolgom.
A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy
a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.
– Ismeri ön Rataplan herczeget? – kérdezte hirtelen Lesczinszki úr.
– Nem – szóltam egy kicsit szégyenkezve.
– Hát Pitti Patti tábornokot?
– Őt sem – feleltem mind nagyobb zavarban.
– Kár. Nagyon szeretetreméltó, víg fiúk, s igen kedvelték volna önt.
Én is élénken sajnáltam a dolgot.
– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes
nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A
lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti
tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.
Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier
megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell
fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.
– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s
pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre,
de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön
képzeli.
Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a
lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj
veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.
De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó
nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el
aggodalmaimat.
S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy
megtanultam lancier-t tánczolni.
A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és
egyszer így szólt hozzám:
– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el
van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez –
nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt
mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!…« Ön, fiatal
barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére
termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a
finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni
magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom
megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«