Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem.
Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát,
mazúrt, mindent a _Gerolsteini nagyherczegnő_ négyesére tánczoltunk. Úgy
emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.
A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is
igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva
mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik
tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt,
tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös
megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről
mesés könyveim beszéltek.
És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.
A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves
csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az
isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak,
a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A
férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát
még azok, a kik velem együtt hallgatták a _Gerolsteini nagyherczegnő_
igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a
bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi
kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki
úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság,
mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a
pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám,
hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna
a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.
S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a
minek, mint utóbb megtudtam, _művészet_ a neve.
Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz
percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő
foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s
ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak
mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s
elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a
pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.
Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta
nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr
szavai kóvályogtak a fejemben:
– Egy este III. Napoleon így szólt hozzám: Tudja, barátom…
Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva
ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem,
hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a
nagyvilág.
A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanító költészetével.
S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.