Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok
tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással
és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára
tizenkét forint volt.
Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a
mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű
barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve
emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér,
katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik
mindannyian a _Búsul a lengyel_-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál
csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában
utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is,
mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson
elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig,
mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind
búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint,
mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti
békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem
tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.
A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a
búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S
én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a
jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország
ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből
áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg
nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a
legszebb, legaczélosabb gabona.
Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek
csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat
csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom
micsoda komoly küldetésre vártak.
Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s
Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A
nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak
enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek
az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz
zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk
semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet
éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak
azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.
Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a
gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az
iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje
tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.
Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre
szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy
mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez
kevés a tudományból, de nekem elég volt.
Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.
Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő
esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki
mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az
értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt.
Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak
Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték,
ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy
nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a
kenyerét.
Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban
mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly
éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény
kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni.
Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való
csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a
kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes
magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel
poroszországi birtokaiért.
Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.
Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának
nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám,
mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy
kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom
mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről
is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat
a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan
gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.
Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit
szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a
szerelem.
* * *
Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első
táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se
mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen
emlékek füztek.
Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a
nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök
a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló
művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család
tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a
hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a
két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg
komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a
_Botcsinálta doktor_tól, _Luczifer, a zöld ördög_ig, a mely látványos,
kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös
nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy
szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a
kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi
remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase
látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt
darabja: a _Szigetvári vértanúk;_ ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor
Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a
török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak
mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán
világhódító hatalmát.
Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk.
Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve
ezekkel az előadásokkal.
Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy
hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani.
Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek
nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából,
minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is
húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a
hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.
Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen
eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést
nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá
szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások
tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú
szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló
kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.
Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak,
nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e
szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.
A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a
»tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a
következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés
pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet
türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon
meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen
különöseknek találják.
– Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti
iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő
viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.
Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben
tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte,
pallérozta csapatát:
– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak
lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik
figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!