Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép
napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.
A lányoknak elpanaszolta a baját.
– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga,
beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom
őket!
A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.
– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek,
mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el,
akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa
aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt
megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis
nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!
– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a
Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a
Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet
kinevetni!
Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt
ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján
alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.
Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az
effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s
Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.
A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött,
mikor a nagybajuszút eléje vezették.
– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott
ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!
– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten
Fabrizio.