Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában
elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s
behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél
villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen
mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél
királynőjét a jól ismert vaczokba.
Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az
államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett
is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a
gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.
Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio
meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva,
odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.
– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.
Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány
térdre bukott, s rámordult:
– Te jelentettél fel, ugy-e?
– Én.
Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.
– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!
S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig
megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem
törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle
szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók
kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!
Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen
lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem
látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt
piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.
S Dél királynője mosolygott.
– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal
két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az
ügyet.
– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem
kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg.
Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas
teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a
dolgot, de már későn volt.
– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz
meg engem?!
– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.
– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?
– Az semmi. Élni csak kell.
S egy darabig mindaketten hallgattak.
Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.
– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.
Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.
– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.
Nevettek mindaketten.