S lassan átöltözött.
– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.
– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.
Odakünn Fabrizio már várta.
A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.
– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem
is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi
a gazdáját.
Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám
is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek
bejárója felé.
De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá,
mintha a lőportornyot őrizné.
Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a
szegény kis tűzért.
– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött
érte.
– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!
A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a
kaszárnyába.