Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a
nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője
megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt
megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a
mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú
selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a
nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló
körül…
Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez
mind az enyém« – gondolta magában.
A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást,
hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után
fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki
tapsoltak volna.
A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett.
A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban
fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban
úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is
tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:
»Ojjé, a szerelem…«
Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A
művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy
ijedtében össze nem rogyott.
A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot
pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára
magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy
lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét,
mint egy kisértet.
De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második
szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni.
Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:
„Ojjé, a szerelem!
Ojjé!“
– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.
A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:
– Fabrizio van itt, Fabrizio!
A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára
várakozott, s összefutottak körülte.
– Nem félsz? – kérdezte az egyik.
– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.
– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.
Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:
»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol