Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt
szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a
diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek
értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg
fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.
Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola
vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.
A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet
is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az
ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A
gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok,
az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.
A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt
napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit
elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a
siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a
bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek
kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.
De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a
szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket.
Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény
Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok.
Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette
volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a
kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.
Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás
után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a
ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem
türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.
Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről,
a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész
ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást,
mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől
a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte.
De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi
virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.
Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia
dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt.
Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis
unokáját?!
Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a
magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy
féltette!
Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A
felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania
ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit
kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú
unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett
hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett
volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba
keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.
– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!
S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a
befolyásost! Megbánta, hogy eljött.