Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg
úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a
kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós,
lenn, a terem másik szélén.
Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg
úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes
mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös
hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel
egyedül maradt.
– Te Bodó vagy, ugy-e?
A kis mosolygós felállt, s úgy fogadta el a feléje nyujtott kezet.
– Dehogy! Bodó azóta már alszik. Én Galambos György vagyok.
– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig
emlékszem a nevedre.
– Elhiszem. Nem sokat érintkeztünk, mert gyűlöltük egymást.
– Ugyan ne beszélj!
– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én
gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam
rád.
A másik csupa álmélkodás volt.
– Nem tévesztesz össze valakivel? Én Udvardy Károly vagyok.
A kis öreg nevetett.
– Tudom.
Sokszor nevetett, de a nevetését kellemetlen volt hallani.
– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek,
s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad
állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti
az efféle bolondságokat.
– Az ám – szólt a másik – az idő alaposan megváltoztatja az embert.
– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?
– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi
ketten vagyunk itt agglegények.
A kis öreg nem felelt se igennel, se nemmel.
– Hehehe. A többiek szépen elszaporodtak.
Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A
kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan
szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.
– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor
aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali
világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint inkább
nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig
agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig;
már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre
felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap
százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?
– Engem elaltat _ez_ – felelt a másik, rámutatva a boros üvegére.
– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen
egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat,
meg a számokat felejtem el.
– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a
találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.
Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a
ki nem érte meg a találkozó napját.
A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen
feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő
volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan
szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek
volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és
kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások
alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb
tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő
volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött
füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk
közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok
fő-főrendezője. Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr
emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki.
Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem
hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen
ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a
fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni
a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok
közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását:
ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi
macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát
koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki
belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a
macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott
rá komolyan haragudni.
Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután
is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete
volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a
vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová
ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az
iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt
egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat
csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a
játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi
éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet
gondolt, s három nap mulva meghalt.
Szegény Király Feri!
– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas,
meghalt huszonnyolcz éves korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig
csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.
Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit,
s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi
iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis
öreg soha.
– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel.
Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra
egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha
öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre
emlékezni.
– Az ám, nagyon mulatságos – hehehézett a másik.
Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az
alkoholtól, s szüntelen nevetett.
Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy
vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.
– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli
hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.
– Én még maradok – makacskodott a másik. – Még van egy kis borom.
Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába,
s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta
aludni. Oly soká jött a reggel!
Másnap legelőbb is a polgármesterrel találkozott, s megkérdezte tőle:
– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem
emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.
– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia
agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A
lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a
Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens
környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el
közénk, de hát meg kellett híni őt is.
– Úgy?!
Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.
»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt
vagyok!…«
S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő
megmaradt!