Végre megszabadult.
… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára
kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt
temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos
nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és
labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy
aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem
látott.
Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és
nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek
hallgatták:
– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este
lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis
alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le,
aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró
tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van,
mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről,
feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva,
aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő
királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok,
és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak
soha…
Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek
szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis
félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte
ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei…
Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete
szemében.
– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak
benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi
kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó
törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér
ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy
szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még
gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a
szempillantásban…
– Zsorzsin!
Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.
– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!
Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán
fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és
így szólt hozzá:
– Mit igértél nekem?
Zsorzsin nem felelt.
– Vagy igaz az, a mit beszéltél?
Zsorzsin hallgatott.
– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.
De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.
– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz!
Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!
* * *
Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy
templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a
végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s
tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.
A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A _Sursum
corda_-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget
okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:
– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.
S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány
délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.
Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el
Lovassytól.
– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a
bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény
Király Feri nem érhette meg.
A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy
cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.