Az _Arany Bika_ kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra
felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek
ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a
főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is,
s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza.
Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra
pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül
hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.
Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák:
senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a
mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú
pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a
sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a
helyiséget ostromlók előtt:
– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.
Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy
közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a
minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett
a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés
nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a
nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban,
rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit
hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:
– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év?
Micsoda találkozás?
A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:
– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.
Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a
Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost,
a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a
levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a
járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg
volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a
rokon, úri vért.
Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.
– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak
összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a
helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.
– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?
– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az
ünnepen családostul fognak megjelenni.
– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos
bál.
– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét
tartják.
– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?
– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben
lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a
nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr.
Lovassy Mihály.
– A kúriai bíró?
– Nekem legalább úgy mondták.
– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt,
minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!
– Én úgy hallottam, nagyságos úr.
A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s
élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből
mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal
Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és
borravalóiról.
Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg
éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany
Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni
kezdtek a jogosult vendégek.
Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón
gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.
– Te Gerzson Pista vagy!
– Te meg Babarczy Sándor!
– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.
– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.
A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.
– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén.
Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.
A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves
kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy
egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.
– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?
– Lovassy Zsorzsin.
Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi
asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a
kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen
társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.
Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel
barátkozott.
– Szalárdy Imre vagyok.
– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó
Jenő, főmérnök.
Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten
bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.
A hölgy elpirult.
– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette
hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.
– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.
A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert
a polgármesteren kívül.
– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!
– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt
hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma
is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik
közülünk.
– Az ám, a szegény Király Feri!
Valaki azt kérdezte:
– Mikor is halt meg szegény Király Feri?
– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.
– Szegény Király Feri!
Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A
kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az
ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy
fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez
szokott, úri kis személye előtt.
Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan
folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt
elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az
egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék
magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak
halk beszélgetését:
– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!
A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá
forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent
mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz
fejen.
Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg
úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két
hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:
– Nagypapa, ne aludjál el!
– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.
– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit
ismert.
– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.
– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert
könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.
Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a
fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre
is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.