A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára,
arra kérte, hogy maradjon vele.
– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok
lefeküdni.
Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis
van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a
hiúság!
Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét
nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az
órájára.
Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin,
megszólalt a kadáver:
– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!…
– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva!
S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s
aztán a fejét rázta:
– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.
Majd kikivánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.
Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az
urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti
lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.
A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a
fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.
De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra
maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a
meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy
kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki,
mintha a fúvók harsogását hallaná.
Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal
hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok
szórták szerte a tűzsugarakat.
– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az
egész nem ér egy hajitófát.
Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes
zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a
milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek
körülötte és szempillái lezárultak.
Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató
bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó
kedve lehetett. mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az
aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.
A kapatos úr a _Szerelmes Gladiátor_t fütyölte, a _Szerelmes Gladiátor_
elcsépelt bordalát:
Quintilla esküjét a szél
Elvitte messze, messze…
Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség
magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.
A _Szerelmes Gladiátor!_ Az első operája. A negyven év előtti
_Gladiátor_, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A
_Gladiátor_, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az
egész világot.