Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig
hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város
kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San
Felice előtt.
Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester
megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat,
motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket
nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej
megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető
evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig
győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet
foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja
megrándult, s az előadás megkezdődött.
Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka
látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely
egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az
öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy
Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.
Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg
szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a
_Semiramis_é volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se
hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden
jelenet után.
A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási;
és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól
csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta
Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy
nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei
tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne
van ebben a _Semiramis_ban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A
harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s
megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.
– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől,
mikor a herczegnő kiment a páholyból.
Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta
az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy
megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az
első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A
pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett
messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a
kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.
Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és
Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a
zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt
érzéketlenségébe.
Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg
ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba
menekült:
– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.
A marchese vállat vont.
– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.