– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő
Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek
áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király,
sajátkezü sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez
jó kivánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja
szivesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal
üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…
Elhallgatott, mert mély lélekzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán
aludt.
Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony
karos-székben, mely széles volt, mint egy czifra sírbolt. Álla mellén
pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva
s pergamenszerü arczáról eltünt az utolsó, bágyadt életszin is. Mintha
meghalt volna.
A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a
széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moczczant.
Ugy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint mindig, hogy
ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.
Az óra tizenkettőt berregett; a vén ember felriadt.
– Miért hallgattál el? Folytasd.
A marchese engedelmeskedett.
– Cornaro herczeg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenze-ét.
Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.
Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe.
– Bonafede? Bonafede?! Nem emlékszem.
A marchese kaczkiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A
grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló
zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.
Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen
nézegette tovább a leveleket.
– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a _San Felice_ igazgatója,
mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a
bizonyos ujság a vakmerő csinyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb
óvatossággal járt el. A partiturát csak ketten kapták kézhez: a
Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a
darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.
– Lagrange? Ki az a Lagrange?
– Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig…
– Tudom. Ő a királyné. Hogy is hivják? A nevét elfelejtettem.
– Semiramis, mester.
– Igen, hisz mondtam. Miért nem folytatod?
– Ez a levél azé a bizonyos ujságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy
álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is
tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lirát ajánl fel Milánó
szegényeinek.
– Ez szép tőle, nem igaz? Mit szólsz hozzá?
– Semmit – felelt a marchese dühösen. – Be fogom pörölni a gazembert.
– Nem értelek, keresztfiam.
– Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják… Mi az?
Kivülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy
arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót
váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.
– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben
Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…
– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem
szabad sokat beszélnem.
– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a première után lesz.
Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?
– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az
előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt,
hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat,
s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del
Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!…
Arcza szederjes szinre vált a haragtól, s a lélekzete elakadt minden
második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a
továbbiaktól.
Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta
hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a
börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli,
hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.
Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán
azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal.
A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában
gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utczára. Odakünn, a
palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant
virágszállitó kocsi.
– Ahá! A Laetitia herczegnő rózsái.
Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia
ebben a pillanatban nem nyujtott valami szép látványt. Árvalányhajszinü,
ritkás szakállán egy orvosság-csepp disztelenkedett, s az inge fekete
volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a
nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a
kis szenynyességet egyszer már ki kellene söpörni.
A marchese összenézett Girolamoval s oda szólt neki:
– Ocsmány dolog megöregedni, mi?