Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz
esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen
bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős
leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy
másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.
Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.
– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött
vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja,
otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát.
Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs
joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a
nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.
Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a
bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg
kellene gátolni.
– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan
éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus,
hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó
gyöngeelméjüségnek?
De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány
nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen
lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo
titokban elvette a leányt.
A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat
esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de
Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a
megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró
szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.